2. Egy igazán gyors és váratlan viszontlátás és -találkozás

Másnap este szolid kerékpárkörök megtételére indultam a finom, ózondús levegőn, amikor a félhomályban egy enyhén dülöngélő alak körvonalazódott a szürkületben. A Táncsics utca közepén állt, és felszólított, hogy álljak meg. Miért is? A fehér trikóba és egy üveg Soproniba öltözött piercinges srác egy piciny állatkára hívta fel figyelmemet. Egy sün volt az, aki veszélyt szimatolva összegömbölyödve várta támadóját az út szélén. De "támadója" igazából egy féljózan állapotban lévő, ártalmatlan, épp érte aggódó, jó szándékú srác volt csupán. Megható volt ez a szívet melengető emberi gesztus. Beszédbe elegyedtünk, kedélyesen és egyszerűen. Kiderült, hogy valaha Laci  is "szalézis" volt, de azóta - ahogy mondta - elrontotta életét. Közben együtt tereltük a sünt, hogy nyitott kapunkon területünkre bemenve a zöldbe jusson. Aztán hazakísértem újdonsült ismerősömet. Kiderült, hová is tartott a sörösüveggel: tegnapi "üstkezelő" ismerőseimhez. Ott lakik. (Ld. kép a tarka Dudás utcáról; rejtvény: vajon melyik házban laknak ők?) Mondtam neki, hogy tulajdonképpen én ezt a családot már elég jól ismerem. Erre füttyentett egyet, és  kisvártatva három gyerek jelent meg a házból, és vett körbe minket. Barátságosak voltak, és bőbeszédűek - mi sem természetesebb, hiszen mi már régi jó ismerősei vagyunk egymásnak, miután becserkésztek, azaz "beloptak" (szívükbe?) minket is. Röviden elbeszélgettünk, aztán mentem utamra - a találkozástól fellelkesülve. 

Két hét múlva újabb eset történt. Hol máshol? Az egyik karitászos hívünk ugyanis, miután kopogásra senki sem jött ki, bebátorkodott hozzájuk az udvarra, csak, hogy megkérdezze: igényelnek-e a 9 gyermekkel uniós karitász-segélycsomagot, ami rövidesen hozzánk is érkezik kiosztásra? Már a kérdés feltevésére sem jutott azonban ideje, mert az udvarban lévő házőrző - egy Kaukázusi medveölő - láncait letépve egyenesen nekiugrott, és beleharapott a menekülés közben legelérhetőbb testrészébe... János atya vitte kórházba. Embereink úgy védekeztek: - Nincs joga bejönni egy privát házba; ha viszont bejött, csakis saját felelősségére volt ott. Aztán miért nem kiabált? Különben sem kérünk csomagot... (Későbbi fejlemény: az anyuka megúszta a sérüléssel, de a beoltatlan kutya helyett neki kell további 17 oltást elszenvednie.) Ehhez képest másnap ott találkoztunk rendházunk udvarán a sorban a csomagért a ritkán látható édesapával, Csabával, és három gyermekével. A gyermekek "cukor-kedvesek" voltak édesapjuk körül: egyetlen csúnya szó sem hagyta el ajkukat. Alig ismertem rájuk. Hízelkedve kérdezi a kis Romero (vagy Angelo?): 

- Bácsi, hogy van a néni, aki tegnap megharapott a kutyánk? (A sérült anyuka egyébként ott ült a pult másik oldalán a karitász-segítőink között, de sajnos a felnőtteknek eszükbe sem jutott érdeklődni állapotáról). Édesapjukkal elbeszélgettem, és sok mindent megtudtam tőle - róluk. Pl. az üstlopásról való vélekedését:
- Ja, ezek a gyermekek mindenfélét elhoznak.
Őszintén megvallom, bár egyre jobban megismerem őket, egyelőre mégis nehezen igazodom el rajtuk.