Egy betegség létfontosságú tanulságai

Hálásan köszönöm minden kedves olvasómnak a sok visszajelzést, tanácsot, aggódó-óvó szót és imát! Most aztán tényleg nem tudok mindenki irányában külön-külön reagálni, de őszinte szándékom alapján vegyétek ezt megtörténtnek: amikor valakinek személyes sorait olvasom, az már igenis kölcsönhatás, párbeszéd. Imát tudok ígérni, főleg annak tudatában, hogy szombattól - engedve az orvosi javaslatnak - egy teljes hetet töltök el Pannonhalma évezredes békéjében és nyugalmában, ingerszegényen, zavartalanul. Álmatlanságom továbbra is kísér, zúg, kopog a fejem, és minden kisebb-nagyobb beszélgetésre, örömre-bánatra nyűgösen dolgozni forogni kezd - mindazonáltal gondolkodni azért még tudok.
Nagyon sok tanulsága van új betegségem megjelenésének, publikálásának, és - nem kevésbé - hordozásának. Megdöbbentő látnom például a visszajelzésekből, mennyire sokan szenvedtek már hasonló problémáktól. A szűk statisztikát arányosan felszorozva bizony lehet népbetegségről is beszélni. És ez akkor különösen riasztó, amikor az ember volt már hasonló helyzetben, így tudja, milyen az.
Vajon mik alváshiányaink, stresszes életünk okai? Egyéni terheléspróba? Kényszer? Könnyelműség? Görcs? Megélhetés? Önismeretünk hiánya? Rá vagyunk-e igazán szorulva erre? Érdemes? Mi az első kötelesség a tünetek megjelenésekor? Komolyan számot kell vetni ezekkel és hasonló kérdésekkel.
A másik következtetés, hogy a test és lélek ősi harmóniája nem kerülhet büntetlenül hosszú távon  megbontásra. Az ember pedig megnövekedett feladatainak ellátására hajlamos előbb a fizikális erőkifejtésről, mozgásról, majd a lelki táplálékoktól elvonni még hasznosítható időt. Ez a nagy és ördögi kísértés, amely romlásba dönt. És mit ad cserébe? Látszati fontos és értéktelen nagy semmit, mellé kis becsavarodást, depressziót, kedélybetegséget. Nekem is látszólag "szent" volt szándékom - az Úr látja lelkemet: nem sajnáltam az időmet, "csak" egy kicsit bevittem az éjszakámba is munkáimat, megoldásra váró gondjaimat... Az "ügy" számára talán szép dolog ez, de a jó Istent, rámbízott rendtársaimat, híveinket és magamat tekintve nem az - legalább is az, de nem így. Irigylem azokat az embertársaimat, akik kevesebb, de profibb befektetéssel jobban és hasznosabban tudnak tevékenykedni, vagy csak lenni. Nekem (és nyilván mindenkinek magának) ezt saját bőrömön kell megtanulnom. Én mindenesetre egyéni (rossz) példámból új szabályt kreáltam: addig akarj eleget aludni, regenerálódni, amíg tudsz, nehogy akkor ne tudj, amikor pedig épp akarnál és szükséged lenne rá. Kevesebb "teljesítménnyel", de több és mélyebb lélekkel! Bizony, a szalézi ima is ilyen nehéz művészet: "rövid és mély", és így mint olyan "örömteli és teremtő erejű" - ahogy szabályzatunk írja.
Jelen állapotban idegen erők féktelen lendületének sodrásában érzem magam, mintha akaratom ellenére tolna, ragadna magával. Mi a megoldás? Elmenekülni? Árral szemben úszni? Van jobb megoldás - például a gyakorlott hullámlovas tudja: felkészülni a hatalmas erő érkezésére, és kihasználni a sodrás erejét, lendületét a még gyorsabb haladásra. Ennél a képnél maradva először is ki szeretnék menekülni a partra, majd egy kicsit szokni-gyakorolni a deszkát, az egyensúlyozás műveletét, felmérni a hullámok mozgását és természetét.
A református lelkipásztor, Gyökössy Bandi bácsi beszél emberekről, akik a hétköznapjaik alatt élnek roskadozva, vagy azok felett felületesen, és csak kevesen vannak, akik se nem lihegnek, se nem lebegnek, hanem akik életük sodrására, bocsánat, "megadott ritmusára" helyesen helyezkednek. Az életrendezés az értelmes felnőtt ember első kötelessége: a művészet, hogy maga kormányozza saját életét. (Nemhiába, hogy bölcs jezsuita szerzetes-barátaink egy egész intézményt hoztak létre e célból, az Életrendezés Házát.) Erősségeink, talentumaink előjönnek, és örömmel, büszkén vállaljuk,, mutogatjuk, de ha ezzel párhuzamosan hibáink is megmutatkoznak, azoktól menekülnénk, takargatjuk, letagadjuk. Pedig az is mi vagyunk. Mondhatnám, azt is ajándékba kaptuk, hogy nehogy véletlenül mi akarjunk a magunk urai, azaz önmegváltók lenni.
A betegség már szembesít azzal, hogy gyengék (is) lehetünk. Van, aki ebben a kontraszthelyzetben, szenvedésében, nem, inkább annak elfogadása után nyitja ki máshogyan a szemét, és ébred rá az élet szépségére, lényegére. "Pitatya, jó megtérést kívánok!" - mondta a minap egy igaz jóakaróm. Én meg szinte minden éjszaka átélem, hogy a földi élet véges lehet - ez már egyfajta napi jóhalál-gyakorlat, amit Don Bosco írt elő nekünk "havi használatra". Rendezni magam az életre - betegségem feladata, gyógyulásom garanciája. Erős vágyat érzek, hogy fogadalom teljesítése céljából gyalog nekiinduljak egy nagyzarándoklatnak, s közben az eddig többször jótékonyan megtapasztalt testi mellett átéljem a lelki méregtelenítést. Kedves és gondoskodó rendtársaim majd képviselnek engem itthon.
Ja, meg arra is rájöttem, hogy az előző pillanathoz képest újra öregedtem 20 évet... Meg kell hát változtatnom a magamhoz való viszonyomat.
Tehát most mennem kell és megérkeznem kell. Megyek Pannonhalmára, szembesülni és találkozni (ha lesz erőm) betegségemmel, gyengeségeimmel, magammal. De ha valóban így, akkor épp egyben  Jézus Krisztussal, amennyiben gyengeségeinket ő hordozza, sebeinket ő gyógyítja be (Iz 53, 4).
(Illusztráció: http://vitajesu.files.wordpress.com )

Megjegyzések

Unknown üzenete…
Kedves Péter Atya'
Teljes lelki, testi gyógyulást és feltöltődést kivánok Pannonhalmán.
A jó Isten segitse.Sok imával:
M. néni