40 éves lettem én...

...és bizony számomra meglepő e fejlemény. 40 év elillant. (Remélem, nem nyomtalanul.) Ha nem figyelmeztetnek rá, talán észre sem veszem. És esetleg mások sem, hiszen immár 18 éves, jól bevált taktikám alapján egyszerűen és nagy szerényen, hangtalanul "belesimulok" Don Bosco (Szent János) Atyánk másnapi, január 31-i ünnepébe. A többi, a külsőség nem számít. Nem szeretem és sose viseltem könnyen bárminemű ünneplésemet (na persze: azért szimplán jól esett). Elvem szerint elég, ha magam emlékezem meg hálásan - a jó Istenen túl - szüleim értem vállalt áldozatáról. (És e területen van sok köszönnivalóm.) A születésnap voltaképpen - Isten erejében - szüleim napja. Meg testvéreimé, nagyszüleimé. Az akkor érzett örömüket szeretném magamévá tenni: az legyen mai, az legyen az enyém, mert az az öröm értem és nekem szólt. Rólam, személyemről szólt. (Pedig akkoriban biztos vigasztalatlanul sírtam, bömböltem, ahogy a torkomon kifért.) A létezés öröme meg úgyis az enyém, kezdjek vele, amit csak akarok. Jó, elismerem, jól esett beszélni régi ismerősökkel, rokonokkal, olvasni soraikat, amiben megemlékeztek rólam - de ez meg azt a kellemetlenséget vonja maga után, hogy akkor már azon is el kell gondolkodnom, hogy a többiek, akikről pedig gondoltam volna, hogy jelentkeznek, miért hallgatnak ezen a napon. Köszönöm a sok-sok megemlékezést, köszöntést mindenkinek!