Terjeszd!

2014. február 20., csütörtök

Jelenünk múltja - múltunk jelene

Sajnos sok személyesen átélt élményem, gondolatom hiányzik visszahozhatatlanul erről a blogoldalamról a legutóbbi bejegyzés óta, pedig azok sokak számára érdekes, sőt, izgalmas, számomra meg részleteiben is megörökítendő emlékek lehettek volna.
Szent Márton hegye
Most pannonhalmi érzésem-élményem szakítja át a több hónapos gátat, ez alkalommal elsősorban lelkinek szánt kikapcsolódásom kínál erre lehetőséget.
Az elmúlt évben ünnepeltük a magyar szalézi rend centenáriumát: 100 éve vagyunk Magyarországon, és már az 1913 óta zajló évtizedeinkből való megemlékezés is számos, eddig nem ismert mozaikkal, történettel gazdagított bennünket. Ebben a kis magyar szalézi történelemben, nem is gondolnánk, de jelentős helyszín lehetne Pannonhalma, ahol a szerzetesrendek működésének állami ellehetetlenítése (1948) után az idősebb vagy beteg szerzetesek számára alapított ún. Állami Szociális Otthonban több száz szerzetest helyeztek el, és ezzel - talán épp az eredeti cél szerint - némileg ki is iktattak a nyilvános működés területéről. Ebben az "invalid szeretetközösségben" tucatnál több rendtársunk is befogadást nyert...
Az idős szerzetesek pannonhalmi megtelepítése óta 60 körüli év telt el. Sosem feledem, hogy én évről-évre ennek a befogadó, vendégszerető Pannonhalmának vagyok vendége: itt tartózkodásaim idején rendszerint többször meglátogatom a város korábbi nevén győrszentmártoni temetőjébe befogadott szerzetesi nyugvóhelyet. A több száz szerzetes földi maradványait magába fogadó sírterület elsőre föltűnik katonás fegyelmet sugárzó rendjével és egyben szerzetesi egyszerűségével. Sőt, 2010 óta a nemzeti sírkert részének számít.
Egyik kedvenc itteni időtöltésem, hogy elmélkedve, imádkozva sétálok a sírok sövénybokrainak szűk ösvényein, és közben olvasgatom-tanulmányozom az itt nyugvók neveit - valahogy úgy, mint ahogy egykor diákkoromban mustráltam a szentendrei ferences gimnázium fali osztálytablóinak ismeretlen diákarcait, képzelegve életsorsukról.
A szentmártoni szerzetesi temető
Itt, a temetőben el-elgondolkodom, jótékonyan merengek. Egy komplett "szerzetesfalu" csöndes, de békével és kegyelemmel teli küszöbén állok. Egy magyar szerzetesi - számunkra szalézi - hőskor és tragédia tanúi egyben: mennyi-mennyi megszentelt, megszenvedett hivatástörténet végződött és nyugszik ebben a szent erőtérben! Különféle életsorsok, szent örömök és kemény drámák a csontokon, koporsókon túl, és a felület látszólagos konformizmusának ellentmondva békés és szent egyenlőségben, mindenki számára egyforma, öntött kőkereszt alatt. Több helyen egyazon sírhelyen különböző rendből származó szerzetesek nyugosznak szolidáris egységben. Vizsgálom a születési- és halálozási évszámokat, benne világ-, nemzet- és egyház-, ill. személyes élettörténeti összefüggéseket keresek ... és találok. Már egyetlen ember életének "rezdüléseiről", kalandjairól, élményeiről teljes, tanulságos és érdekfeszítő könyvet lehetne írni, de itt elmondások szerint több, mint 500 szerzetes nyugszik! Hivatásom fejlődésének egyik meghatározó része volt 1990-ben, amikor mind mozifilmen, mind könyvben megismerhettem a rejtekeikből újonnan előbukkanó magyar szerzetesek (köztük szalézi rendtársaink) tekervényes, szövevényes és színes élet- és hivatástörténeteit, üldöztetését - és most íme, többnek neve előbukkan itt-ott a fejfákról.
Ambrózy - Csonth
Aztán itt nyugszik Rónaszékről kivándorolt, szeretett Linus nagymamám unokatestvére is, az irgalmas-rendi szerzetes, Csonth Lénárd, akiről már korábban megtudtam, hogy betegápoló rendjének utolsó diplomás gyógyszerésze volt. Rögtön mellette egy jezsuita, P. Ambrózy István sírja, akiről a névrokonság okán nemes tanai jótevőnk, Ambrózy Teréz életéről 2012-ben elkészült könyvünk kutatómunkájakor lett volna igazán érdekes tudnunk.
És persze a mi jó szalézi elődeink, akikkel így ismeretlenül is - a jó Isten ne rója fel
S. S., mint Societa Salesiana
bűnömül - a végletekig elfogult vagyok. Szinte mindegyikük neve már évtizedek óta ismerősen cseng fülemnek, nagyrészt idősebb rendtársaink elevenítették fel és örökítették át nekünk színes vagy épp meglehetősen domináns egyéniségüket, egy-egy anekdotával megspékelve.
Nézzük csak: nyitóoldalon a tősgyökeres újpesti cserkészvezető, Kavin József atya sírja őrzi a nyugvó szerzeteskolóniát, aztán a késői elhivatottságú Virágh Gábor "bácsi" segítő testvér nevére lelek, akinek - ahogyan ő maga ugratta társait - cipőjében virág(h)ok növekedtek, és aki az első világháborús sebesülése óta testében hordozott lövedéket bizonyára ide, a sírba is magával hozta. Itt nyugszik a korán elhunyt Kerényi János atya, továbbá az egykori cavaglia-i növendék, Nagy Sándor, visegrádi "Mária Oltalma" fiúintézményünk államosításáig gyakorlatilag "örökös igazgatója", akinek sírfeliratán - ki tudja, miért - mindannyiuk közül egyedüliként még rendünk régi, a háborúban sok kellemetlenséget okozó rövidítése
Az elülső porta őrzői...
maradt meg: "S. S.". Aztán további szalézi segítő testvérek, az egyik lelkigyakorlaton pechesen elszundító Simon Józsi bácsi, az "ünnepi éneklő koccintnok", Héger Jeromos szakács testvér és a "Lugosi bácsi", akik aztán igazán alázatos, dolgos és humoros szalézi szerzetesek voltak. Itt nyugszik a szintén elsőgenerációs cavagliai Baki Béla, aki óbudai intézményünk államosításakor a végsőkig kitartott, majd végül kényszeredetten hagyta el azt utolsó lelkészként, és aki szegény ide, a pannonhalmi oltalomba is pár hónapos ittlét után gyakorlatilag már a végső nyugalomra érkezett. Hányszor hallottuk Havasi atyától a történetet: "Hát se a Baki, se a Vavrek (=Várallai)?!". Történetüket ma már - reményünk szerint - "is-is"-re módosíthatjuk...
A burgenlandi szalézi tanár, Knorr Ignác és Labancz Sándor atyák pont abban az évben hunytak el az otthonban, amikor én megszülettem, és ugyanebben az évben lett lakója egyik legtöbbet emlegetett rendtársunk, Bali János atya, aki amerre csak megfordult intézményeinkben, mindenfele nagy volumenű és értékes építkezésbe kezdett, Újpesten, Óbudán, Mosonmagyaróváron egyaránt. A temető lakója még Lukács Béla atya, az itt elhunyt és eltemetett rendtársaink sorát pedig 1989-ben az aranymisés Kemény Pál zárja.
A remény zarándokhelye
A pannonhalmi otthon legendás szalézi lakói között, ha nem is itt leltek végső nyugvóhelyet, de feltétlen meg kell említenem az ugyancsak elsőgenerációs, maróan szigorú, de egyben prófétai szókimondó, belső kritikusnak számító, tót származású Babirák Gyulát, akit viszont mélységesen komolyan megélt lelki élete és termékeny munkássága jogosította fel szava erősebb hallatására, továbbá a szombathelyi szalézi templomban nyugvó, a hívek és lelkipásztorok által mindmáig nagy tisztelettel emlegetett, szentség hírében álló két rendtársunkat: Harangozó János novíciusmestert és Koller József atyát, aki szombathelyi plébániánk első vezetője volt.
Hittel és kemény munkával tartományt megalapozó rendtársaink pannonhalmi nyugvóhelyei beszédesek, lelkigyakorlatos zónává, zarándokhellyé váltak számomra. Hitünk szerint holtukban is élnek: szólnak, mesélnek, és bár Don Bosco Atyánk szerint derék szalézira a mennyországban pihenés vár, mégsem hiszem, hogy tevékenységi körük abban merülne kis: ahogyan életükben is tették, most odafönn szolgálnak örömben! Hála értük, R. I. P., viszontlátásra!

2012. április 17., kedd

Kőszegi esték - tartalmas merengés az első vasi királyi városban

Napóra mint időszimbólum
"Vidámnak gyorsan, szomorúnak lassan telik az idő" - hangzik a számunkra Don Bosco-közvetítette életbölcsesség. Érdekes az ember időtapasztalata: ez az az idő, amiről Szent Ágoston mondta, hogy "ha kérdezed, nem tudom, ha nem kérdezed, tudom." Megállapíthatom: akkor én a vidámak közé számítok kis cikkem témájával kapcsolatosan: nemcsak, hogy telik az idő, de rohamléptekkel illan tova. Kőszeg plébánosa, Vilmos atya még négy hónappal ezelőtt hívott meg a városi nagyböjti triduum megtartására (triduum: szentmisébe ágyazott lelkigyakorlatos prédikációsorozat három egymást követő napon). A megelőlegezett bizalomtól is lelkesülve azonnal rávágtam: Szívesen! - mindezt amolyan bibliai értelemben: "Itt vagyok, Uram, végy igénybe engem!" (vö. Iz 6, 8). Aztán minél közelebb jártam az időponthoz, feltorlódtak házbéli feladataim ill. fokozódott a közelség izgalma, már így módosítottam volna: "Bár itt vagyok, Uram, de most itt is maradok; engem semmi esetre se küldj...!" (ez épp nem a Bibliából vett idézet...).
Mert azért, meg kell hagyni, egy ilyen előkészület nem kis felkészüléssel jár: elmélkedés-átgondolás, ihlet-sugallat, imádság, a hely szelleme-lelkülete elképzelése (kinek?) és a mondanivaló (mit, hogyan?) előzetes elgondolása, megszerkesztése. Ám - mindig utólag jövök rá - most sincs menekvés: sokszor saját adott-kimondott szavunk által ragad üstökön az Úr. Jól tette, ez alkalommal is, hála legyen Neki!
Plébános és az egyháztanács elnöke
Kőszegre érkezve először is oda kellett találnom a Főtéren lévő plébániára. Hagyatkozva spontán és megbízhatatlan tájékozódó-képességemre ez viszonylag egyszerű feladat, hiszen a kisvárosban az utóbbi időben minden utcát egyirányúsítottak (azóta részben visszaállították a régi rendet), így csupán a belvárost ölelő azonos (mert egy)irányú körgyűrűből kell valahol kitörnöm a középpont irányában. Így is történt, csak a kőszegi sétálóutcában szembe jövő gyalogosok bizonytalanítottak el, de azok is gondosan működtek együtt velem. 
Kőszegi Főtér a templommal
A plébánián már várt a kedélyes házigazda és káplánja, majd egy rövid "bekoccintás" után már sétáltunk is át a nagytemplomba, ami úgy 200 méterre fekszik a takaros kis paplaktól. A templom bejáratánál fiatalok gördeszkáztak és koriztak. Odaköszöntek nekünk, és míg Vilmos atya a szép virágágyásra hívta fel tekintélyt parancsoló eréllyel figyelmüket, én a kerekeken ügyesen és önfeledten suhanó lányok pajkosságát észleltem, akik szemmel láthatólag rajtunk, "feketéken" kuncogtak. Ám felemás szándékuk hamvába holt, amint egyikük megbotlott, és krumplis-zsákként vágódott el a templomtér sokat megélt kövezetén. Teljesen megsemmisülve tápászkodott fel szegény pára a földről. Segítettem neki, közben kötelességtudóan le is vontam a csupán némi horzsolással járó, de különben minden bizonnyal fájdalommentes esemény Isten-küldötte konzekvenciáját - elvégre lelkigyakorlatra jöttem: 
- Aranyom, olvashatnád gyakrabban a Szentírást! Szent Pál ugyanis már rég megírta Neked: "Aki áll, vigyázzon, hogy el ne essen!" ... 
A belső, felújított Főtér
Meglátásom szerint sikerült jobb mederbe terelni az imént még huncut tinédzser lányos zavarát, és magáról némileg megfeledkezett derűt is felfedeztem orcáján - ill. mindez nem az én érdemem, hanem az önmagát mindig gyakorlati alkalmazásra kínáló élővé és foghatóvá vált bibliai örömhírnek. Nem hiába ez a mondat kedvenc bibliai bölcsességem, amit sokszor alkalmaztam már, többször magamra is. (Mint pl. a következő pillanatban, amikor a mozgólépcsőn mozgó, imbolygó lépcsőn botladoztam fel a templomhoz...)
A Jézus Szíve plébániatemplom csodálatos, hatalmas, gótikára emlékeztető, mégis "csak" neogót katedrális-forma építmény, ahová az ember amint betér, azonnal megnyílik számára a "transzcendens kapu", a mennyország térnélkülisége, szabadságérzetet kiváltó, boldogító-bódító érzése. Mindenesetre jó kezdet - ám eleszmélődgetésre most nem volt alkalmam; gyorsan munkához kellett látni, hiszen a precíz, rend- és pontosságszerető kőszegi gyónók már sorban álltak az igényesen kimunkált tölgyfa-gyóntatószék előtt, amely alig száz évvel lehetett csak idősebb nálam.
Éjféli Kőszeg
Az első nap egyfajta beleérzés, a hely szellemében való elmélyülés lehetőségének napja, de már tematikába csomagolva. Ez a rész egy lelkigyakorlat legkiszámíthatatlanabb napja, de épp ezért a legizgalmasabb és legtörékenyebb is. Kissé filozófikusnak hathattam, de tudatosan - gondolván: ha nem fogható, másnapra még válthatok. (Meg aztán városi gyerek is lennék...) A puszta létezésből kívántam kiindulni, de persze a teremtett ember konkrét valóságában. A léttel szembeállítottam egy értelmes és gazdag létet, az Isten értünk-való-létét (Emmanuel), és a kettőt közös nevezőre hozva a Jézus által megváltott, megszentelt emberi létre terveztem kidomborítani és csúcsosítani a triduum fő húsvétközeli mondanivalóját a templomot legalább félig megtöltő hívő hallgatóság számára.
Mindhárom napon más-más családnál vacsoráztunk, ami jó hangulatú beszélgetéseket és mély bepillantást engedett a nagy múltú, már 1328-ban királyi jogúvá emelt város történetébe és jelenlegi vallási, gazdasági és politikai helyzetébe. A templomépítő Vili atya is igen érdekes és mozgalmas életet élt: már első helyén három templomot épített, jelenleg minden évben három hetet tölt Tanzániában egy templomlétesítő akcióban. (Idén ez időre, május elején vállaltuk a helyettesítést a csinos kis településen.) Az utolsó nap a vendégeskedést még a belvárosban tett kiadós sétával is megtoldottuk, ami olyan jól sikerült, hogy az éjfél is Kőszeg központjában, a nem is olyan régen még kidőlt fa által tönkretett, mostanra felújított csodálatos Mária-oszlopnál köszöntött rám. Küldetésem sikeres bevégzésével elmondhatom: újabb környékbeli város lopta be magát pesti szívembe...

2012. április 14., szombat

Megújultan megújítva

Megérkeztünk ötnapos szentkereszti lelkigyakorlatunkról a "Szalézi Szentföldről", Péliföldszentkeresztről (sokan mondják amolyan "tudatlan tudatalatti" elszólással Péliszentföldkeresztnek!). Ismét megtapasztalhattam, hogy szent ez a hely, a magyar szalézi szentség bölcsője és forrása egykor, de ma is. Csodálatos, frissülő tavaszi táj a Gerecsében, de annyi minden még: megújító találkozások, imádságok, közösségi szentmisék, egyedüllétek, elmélkedések, előadások és együttlétek... és ezek után talán kár is tovább magyarázni.
A megújult ember vagy megerősíti magában a jól bevált régi értékeket, vagy a megújulás erejében és jegyében újít. Utóbbi szerint megújult lelkesedésemben hozott döntésemmel egy pár gombnyomással én is megújítottam a blog külcsínjét. Nem, aki ismer, tudja, hogy nincs bennem állandó újítási viszketegség; nem is a modern korszak diktálta "mindig újat!" őrülete vezetett. Sokkal inkább az a többlet, hogy az új megjelenéssel együtt új funkciók alkalmazására van lehetőség. Így most már cikkeimet lehet (de nem kötelező) pl. nyilvánosan minősíteni. De az új forma több másra is alkalmas: lelkesítő visszajelzésre, az olvasói igény felmérésére, netán kedvcsinálónak a messzi távolból idetévedt ismeretlen internetvándor számára. Egy pár kattintással néhány közösségi oldalon is népszerűsíteni lehet a cikkelyeket - amennyiben persze elnyerte az olvasók tetszését. 
Továbbra is szíves-örömest fogadom az olvasmányokra reagáló visszajelzéseket, bejegyzéseket is, alkalmasint a privát megjegyzéseket.
Azoktól, akik megszokták a régi külalakot, megértést kérek, az újat örvendezve fogadókkal pedig együtt örvendezek!

2012. március 22., csütörtök

Egy tökéletesen megrendezett spontán kirándulás emlékére

A pihenőkereszt vonzásában
A 48-as szabadságharc idén "hosszú hétvégét" támogató ünnepét magunk is kis felszabadulásként megélve kihasználtuk az alkalmat, hogy házközösségi kiruccanást tegyünk. Nem sokat gondolkodtunk, amikor a közelmúlt egyik nagy és messze nyúló felfedezését az étkezésközi beszélgetéseinkben többször átrágva az amúgy is felfedezésre váró Sopront jelöltük meg úticélként. Ehhez még annyit előzetesben meg kell említeni, hogy nemcsak, hogy a 3 pesti rendtárs közül egy sem, de a közeli Ikerváron és Szombathelyen jelentősebb időt töltő Gábor testvér sem járt még (belátható időn belül) a leghűségesebb városban, Magyarország egyik legnyugatibb csücskében.
Megpihenve a kereszt tövénél
Na, de vissza a felfedezéshez, amelyet pesti létemre nekem volt szerencsém ismertetni szombathelyi híveinkkel. Interneten történő korábbi szenvedélyes Kvirin-kutatásaim során meglepve értesültem egy bizonyos emlékműről Sopron határában, a Balfi úton. (Sajnos, 1700 éves távlatból viszonylag kevés hozzá kötődő emlék maradt fenn.) Ez az oszlop védőszentünk egyik jelentős életállomásának emlékére állíttatott a XIII. században. "Pihenőkereszt" - így tartják számon a soproniak, és talán többségük mit sem sejt arról - mint ahogy azt ott helyben egyetlen felirat sem jelzi -, hogy ez annál sokkal több. Már 6 méteres magasságával kiemelkedik a hasonló útszéli emlékművek közül, de, ami a lényeg: a 4. sz. elején a hagyomány szerint itt állt meg pihenőre a római katonaság az agg, bilincsbe vert püspökkel, mielőtt Savariába vitték volna ítéletre. Az akkori település, Scarbantia hívő lakossága megneszelte a bátor és hitvalló püspök közeli jelenlétét, és enni-innivalót hoztak számára. Az elbeszélés alapján Kvirin (Kerény, Quirinus) püspök megáldotta az ételt, mire bilincsei lehullottak, majd fogvatartóit (!) megvendégelve szeretetlakomát (agapét) tartott. Ellenségekkel együtt étkezni - erős, időtálló keresztény üzenet (1700 év távlatából is)! A helynek, ami kimondott lelki oázis, kis kertecske, ma is lelke, szellemisége van. Utunkat rövid, közbenjárást kérő imádság után a közeli város felé folytattuk.
eee
A város szívében
A várostáblánál fogást - és bekötő utat - kerestünk a felfedezendő városon. Személyes kötődéseink között pl. megemlékeztünk többek között egyik rendtársunk bátyjáról, aki tudomásunk szerint itt él négy gyermekével... Egyszerre csak felfedezni és látni véltem történetesen ezen rendtársunk édesapját, azaz a nagypapát. Fék, visszatolatás, beazonosítás: igen, ez valóban ő, a helyi nemzeti ünnepségről tért haza övéihez, pont itt és épp most. Megörültünk egymásnak, majd elfogadva a kedves és lelkes invitálást, rövid, bensőséges családi látogatással örvendeztettük meg magunkat és vendéglátóinkat.
Kisvártatva továbbálltunk, és el kell mondanunk benyomásainkat: az előttünk szép lassan feltárulkozó város valósággal megigézett bennünket. Nem hittünk és nem számítottunk erre a csodára: impozánsan sugárzó és egyszerre kis kedves, szinte külön egyéniséggé váló épületek, különböző ékszertemplomok, összekötő sikátorok, egy nagy óváros, és mindenhol élet - ráadásul mindez tavaszi napfürdőben! A város fellobogózva, nemzeti trikolórba öltözve, körös-körül gyermekes családok, mozgás. A domonkos templomban épp mise volt, ezért minden barátságos tárt nyitottsággal hívogatott bennünket. Az ebéd, amit a központban szolidabb helyen költöttünk el, bőséges és finom volt - így most már mindenestül megelégedetten indultunk hazafelé, ahol már - hála lelkes itthon maradó animátorainknak - működő és mozgásban lévő oratórium fogadott bennünket.
Nemzeti színekben Petőfivel
Már csak a beteljesedést lekerekítő kisepizódot jelentette, hogy amikor a vasárnapi prédikációba lelki mondanivalóul "becsomagoltam" a püspök példás tettét a balfi úton, a mise után egyik Óbudáról (Budapest) érkező barátunk, Attila, belső zsebéből egy fénymásolatot nyújtott át nekem ezekkel a szavakkal: "Péter atya, hallva prédikációd azt kell mondjam: nincsenek véletlenek! Feleségem ezt küldi Neked." Az átnyújtott lapon a Képes Pesti Hírlap 1932. márc. 25-i, nagypénteki számának nyitóoldala, amelyen a Pihenőkereszt (korabeli) fényképe látható! Egyedi kuriózum, sőt, ritka kordokumentum. (Ehelyt is köszönöm Juditnak!)
Szent Kvirin Sopron határában ünnepelt agapéja, de különösen az ehhez szervesen kapcsolódó mélyen keresztény mondanivalója jó nagyböjti példa lehet az egyházi közösségnek, egyéni kereszténynek. A város meglátogatását természetesen mindenkinek javaslom, akár szombathelyi "támaszpontunkról" való megközelítéssel is. De ezentúl ki ne maradjon a jó töltekezést nyújtó imádságos agapé-uzsonna a balfi úti Szent Kvirin Pihenőkeresztnél!!

2010. október 29., péntek

Egy betegség létfontosságú tanulságai

Hálásan köszönöm minden kedves olvasómnak a sok visszajelzést, tanácsot, aggódó-óvó szót és imát! Most aztán tényleg nem tudok mindenki irányában külön-külön reagálni, de őszinte szándékom alapján vegyétek ezt megtörténtnek: amikor valakinek személyes sorait olvasom, az már igenis kölcsönhatás, párbeszéd. Imát tudok ígérni, főleg annak tudatában, hogy szombattól - engedve az orvosi javaslatnak - egy teljes hetet töltök el Pannonhalma évezredes békéjében és nyugalmában, ingerszegényen, zavartalanul. Álmatlanságom továbbra is kísér, zúg, kopog a fejem, és minden kisebb-nagyobb beszélgetésre, örömre-bánatra nyűgösen dolgozni forogni kezd - mindazonáltal gondolkodni azért még tudok.
Nagyon sok tanulsága van új betegségem megjelenésének, publikálásának, és - nem kevésbé - hordozásának. Megdöbbentő látnom például a visszajelzésekből, mennyire sokan szenvedtek már hasonló problémáktól. A szűk statisztikát arányosan felszorozva bizony lehet népbetegségről is beszélni. És ez akkor különösen riasztó, amikor az ember volt már hasonló helyzetben, így tudja, milyen az.
Vajon mik alváshiányaink, stresszes életünk okai? Egyéni terheléspróba? Kényszer? Könnyelműség? Görcs? Megélhetés? Önismeretünk hiánya? Rá vagyunk-e igazán szorulva erre? Érdemes? Mi az első kötelesség a tünetek megjelenésekor? Komolyan számot kell vetni ezekkel és hasonló kérdésekkel.
A másik következtetés, hogy a test és lélek ősi harmóniája nem kerülhet büntetlenül hosszú távon  megbontásra. Az ember pedig megnövekedett feladatainak ellátására hajlamos előbb a fizikális erőkifejtésről, mozgásról, majd a lelki táplálékoktól elvonni még hasznosítható időt. Ez a nagy és ördögi kísértés, amely romlásba dönt. És mit ad cserébe? Látszati fontos és értéktelen nagy semmit, mellé kis becsavarodást, depressziót, kedélybetegséget. Nekem is látszólag "szent" volt szándékom - az Úr látja lelkemet: nem sajnáltam az időmet, "csak" egy kicsit bevittem az éjszakámba is munkáimat, megoldásra váró gondjaimat... Az "ügy" számára talán szép dolog ez, de a jó Istent, rámbízott rendtársaimat, híveinket és magamat tekintve nem az - legalább is az, de nem így. Irigylem azokat az embertársaimat, akik kevesebb, de profibb befektetéssel jobban és hasznosabban tudnak tevékenykedni, vagy csak lenni. Nekem (és nyilván mindenkinek magának) ezt saját bőrömön kell megtanulnom. Én mindenesetre egyéni (rossz) példámból új szabályt kreáltam: addig akarj eleget aludni, regenerálódni, amíg tudsz, nehogy akkor ne tudj, amikor pedig épp akarnál és szükséged lenne rá. Kevesebb "teljesítménnyel", de több és mélyebb lélekkel! Bizony, a szalézi ima is ilyen nehéz művészet: "rövid és mély", és így mint olyan "örömteli és teremtő erejű" - ahogy szabályzatunk írja.
Jelen állapotban idegen erők féktelen lendületének sodrásában érzem magam, mintha akaratom ellenére tolna, ragadna magával. Mi a megoldás? Elmenekülni? Árral szemben úszni? Van jobb megoldás - például a gyakorlott hullámlovas tudja: felkészülni a hatalmas erő érkezésére, és kihasználni a sodrás erejét, lendületét a még gyorsabb haladásra. Ennél a képnél maradva először is ki szeretnék menekülni a partra, majd egy kicsit szokni-gyakorolni a deszkát, az egyensúlyozás műveletét, felmérni a hullámok mozgását és természetét.
A református lelkipásztor, Gyökössy Bandi bácsi beszél emberekről, akik a hétköznapjaik alatt élnek roskadozva, vagy azok felett felületesen, és csak kevesen vannak, akik se nem lihegnek, se nem lebegnek, hanem akik életük sodrására, bocsánat, "megadott ritmusára" helyesen helyezkednek. Az életrendezés az értelmes felnőtt ember első kötelessége: a művészet, hogy maga kormányozza saját életét. (Nemhiába, hogy bölcs jezsuita szerzetes-barátaink egy egész intézményt hoztak létre e célból, az Életrendezés Házát.) Erősségeink, talentumaink előjönnek, és örömmel, büszkén vállaljuk,, mutogatjuk, de ha ezzel párhuzamosan hibáink is megmutatkoznak, azoktól menekülnénk, takargatjuk, letagadjuk. Pedig az is mi vagyunk. Mondhatnám, azt is ajándékba kaptuk, hogy nehogy véletlenül mi akarjunk a magunk urai, azaz önmegváltók lenni.
A betegség már szembesít azzal, hogy gyengék (is) lehetünk. Van, aki ebben a kontraszthelyzetben, szenvedésében, nem, inkább annak elfogadása után nyitja ki máshogyan a szemét, és ébred rá az élet szépségére, lényegére. "Pitatya, jó megtérést kívánok!" - mondta a minap egy igaz jóakaróm. Én meg szinte minden éjszaka átélem, hogy a földi élet véges lehet - ez már egyfajta napi jóhalál-gyakorlat, amit Don Bosco írt elő nekünk "havi használatra". Rendezni magam az életre - betegségem feladata, gyógyulásom garanciája. Erős vágyat érzek, hogy fogadalom teljesítése céljából gyalog nekiinduljak egy nagyzarándoklatnak, s közben az eddig többször jótékonyan megtapasztalt testi mellett átéljem a lelki méregtelenítést. Kedves és gondoskodó rendtársaim majd képviselnek engem itthon.
Ja, meg arra is rájöttem, hogy az előző pillanathoz képest újra öregedtem 20 évet... Meg kell hát változtatnom a magamhoz való viszonyomat.
Tehát most mennem kell és megérkeznem kell. Megyek Pannonhalmára, szembesülni és találkozni (ha lesz erőm) betegségemmel, gyengeségeimmel, magammal. De ha valóban így, akkor épp egyben  Jézus Krisztussal, amennyiben gyengeségeinket ő hordozza, sebeinket ő gyógyítja be (Iz 53, 4).
(Illusztráció: http://vitajesu.files.wordpress.com )

2010. október 22., péntek

Megleltem íráscsendem egy másik okát

A választások utáni éjszakán - ha nem is lett volna különösebb okom rá, de - nem aludtam jól. Éjjel felriadtam, feldobogott a szívem, és meglehetősen furcsa ritmusban kalimpált. Hirtelen ébredés utáni pánikomban elkezdtem mindenre - még a legrosszabbra  is - gondolni. (Mennyivel más volt egykor Kosztolányi Dezső csodálatos Isten-élménye és mennyei látomása az "éjszakai agyvérszegénységből" eredően - ld. Hajnali részegség). Kis idő múlva gyomorszáj-tájékon is szúrást éreztem. Rövid idő után lefeküdtem, és - láss csodát - hamarosan egészségesen visszaaludtam.
Reggel elemzést tartottam. Az év eleji igazgatói felelősség megnövekedett teendőire és felelősségére vezettem vissza mindent. Az utóbbi napokban sokat stresszeltem a sokszor szinte szünet nélküli és kiszámíthatatlan megkereséstől, az állandó készenléttől, de leginkább attól a számtalan tisztázandó dologtól szenvedtem, amelyek arra vártak, hogy végre utólag el legyenek intézve. Munkáimat, feladataimat szép lassan bevittem az éjszakába is. Sokszor érzem, hogy én szaladok a dolgok után - és nem a dolgok állnak szép rendezetten és türelmesen sort nálam. Azóta is, két héten keresztül mindig meglep valamivel (az álmatlanság vagy éjszakai éberség változatos variációival) az éjszaka: a legkülönbözőbb éjjeli órában ébredek meg, és az agyi irányítás minden szervet élénkké tesz bennem. 
A helyi EKG nem mutatott ki rosszat. Budapesten a tanácsülés után terheléses EKG-vizsgálatra mentem kardiológus unokatestvéremhez. Mint kiderült, itt nem számítottam ismeretlennek: a nővérek, akik a 15 perces futópados vizsgálatot vezették, korábban édesapám ápolói is voltak. Kedvesen fogadtak, de a futás nagyon megizzasztott: ennyit még nem futottam soha, főként ennyire fölöslegesen (hiszen se nem üldöztek, se késés nem vitt rá), úgy, hogy közben egy tapodtat sem haladtam előre. Mégis zaklatottan és lihegve jöttem le a szalagról, és szívgörbém is nagyon nagy nyugtalan kilengéseket mutatott az EKG-rajzon.
- Hol van ez a kriksz-kraksz a kiegyensúlyozott és nyílegyenes szívvonaltól? - kérdezem hamiskás mosollyal az asszisztenseket.
- Hál' Istennek elég messze: szíve a vizsgálat szerint kitűnően terhelhető - válaszolták érezhető szakmai fölénnyel, de a tréfát nem figyelmen kívül hagyva.
Unokabátyám gyomorsav-lekötő gyógyszert és idegnyugtatót írt fel. Utóbbi használatától többen óvva intettek és intenek. Mégis azt kell mondanom, a gyógyuláshoz kis rásegítésre mindenképpen szükségem van: tegnap először volt reményteli módon zavartalan az álmom, amihez viszont a xanax segítsége elengedhetetlen volt, hiszen valamennyire fékezni kell az agy helytelen működését.
A gyógyulás felé megtett út első fontos lépésén mindenesetre túlvagyok: felismertem betegségem tényét. A teljes regeneráció bizonyára életmód-váltást és külső segítség bevonását is igényli. Ez még kicsit várat magára, hiszen az utóbbi éjszakák zavarai mellé tegnap hozzájött még a szédülés és a kézzsibbadás tünete is. De reménnyel is kecsegtet, miközben finom patikamérlegen vizsgálom az ok-okozati összefüggéseket egészségemmel-betegségemmel kapcsolatosan.
Közben azt is gondolom magamban, hogy életünk tele van olyan "hasznos" krízissel, ami a nagyobb fejlődés érdekében megoldandó (de nem megoldhatatlan!) nehéz feladatok és kihívások, szükséges rendezések elé állít bennünket. Szent Ágoston szavai szellemében pedig (itt a földön) addig amúgy is nyugtalan a mi szívünk, amíg majd (odaát) a jó Istenben meg nem nyugszik... (Írom mindezt az 56-os forradalom kitörése évfordulójának előestéjén...)

2010. szeptember 17., péntek

Nagy a csend, de csak látszólag

Nyári utakon Balatonfelvidéken
A blogon keletkezett nagy csönd egy eseménydús nyár ill. egy feltartóztathatatlanul és merőben új helyzetben kezdődő, verejtékes ősz együttes eredménye. Közben házfőnök (is) lettem. A jelenlegi új felállás szerint tehát egyik felem plébános, másik felem igazgató. A kettő egyébként egészen jól megvan magával, de mivel bennem az igazgató az "újfiú", most van az ismerkedési és a belehelyezkedési fázisban. És közben szegénynek azt kell látnia, hogy jelen teendői nem csupán dupla nagyságúak, de - nyugodtan mondhatom - inkább triplázódtak.
Ám a csend sem mindig az, aminek gondoljuk. Sokszor, ugye, a csend is beszél, éspedig épp azáltal, hogy eluralkodik, hallgat, és így helyet hagy gondolkodásra, másirányú cselekvésre (netán blogom bejegyzéseinek újraolvasásra?). És figyelem: a blog passzívnak tűnő csendje arra is jó, hogy a kedves olvasó ott a vonal túlsó végén aktívan irogasson egy-egy visszajelzést arról, amire épp indítja a pár sor vagy ami a szívén fekszik, noszogassa és lelkesítse a szerzőt, hogy amit csinál, értelmes, hiszen az egyoldalú kommunikáció hosszabb távon olyan fából vaskarika, mint mondjuk Godot-ra várni.
Pedig mennyi beszámolni való lenne... Nyári találkozások, tájak, pasztorális élmények, a város új és új szépségeinek megismerése és egyéb kalandok, és a fantasztikus Savaria Karnevál! Egyik-másikba bele is kezdtem piszkozatképpen, de nem merek belemélyedni (már hogy most nem), mert ez már a "mélyéjszakámból" venne el arra érdemesebb időt.
Ezeket most csak azért írtam le, hogy látható legyen, milyen összetett mérlegelés eredménye az, amikor írásra szánom el magam. Meglátjuk. Rövidesen találkozunk. A viszontolvasásra!

2010. augusztus 25., szerda

Egy egyedülálló nyári karnevál - beszámoló elsősorban nem-szombathelyieknek

Most már saját tapasztalatból mondhatom: fantasztikus és egyedi élmény Szombathelyen a Savaria Történelmi Karnevál. A patinás, de manapság kissé megtépázott város megérdemel egy ilyen kiemelkedő eseményt, amely egyébként a maga nemében Közép-Európában a legnagyobbnak számít. 
Idén a statisztikák szerint a karnevál három napjának összesen 220 programja 120 ezernél több látogatót vonzott a ma is lakott magyar városok közül legkorábban alapított településre, Savariába, annak is belső részébe. Köztük persze engem is, az én megszokott és hűséges bordó biciklimmel, máskor pedig újonc rendtársaimmal és animátorainkkal. A központi program a belvárosi Fő tér környezetében zajlott, de a korabeli játékok helyszíne, a Történelmi Témapark is jelentős és látványos részt vállalt magára. Emellett van többek között Borok és Művészetek utcája is. Engem leginkább a Főtér esti forgatagának hangulata és a látványos felvonulás fogott meg. Szokás, hogy a szombathelyiek erre az alkalomra saját vagy kölcsönzött tógát öltenek magukra, sokszor komplett családok öltöznek a korabeli viseletbe. (Nem mondom, nemes és a nagy hőségben praktikus ruhadarab, de én legfeljebb csak abban az esetben lettem volna hajlandó a felvonulásra magamra felhúzni, amennyiben velem együtt a város összes plébánosa megteszi ezt - de ez inkább történelmi és vallási nonszensz.)
 
A felvonulásban ezer körüli - nem csupán magyar - résztvevő mozdul meg igen látványos, meglepetéseket is tartogató megjelenésekben. Itt-ott felsír egy-egy gyermek, aki hirtelen nem tud különbséget tenni igaz ill. megjátszott események között. A világi körmenetben legelöl a helyi színháztársulat jelenlegi szervezője, Jordán Tamás hajtatott büszkén másodmagával két lóerős római harckocsin. Mint máskor, itt is jól játszotta szerepét. Mögötte a római légió, élén az állig páncélozott, (még) jelenlegi polgármesterrel (a biztos védelem - gondolom - nem párthovatartozásának vagy városvezetői teljesítményének szólt, ha igen, ijedelemre akkor sem volt oka, hiszen mögötte egy egész ún. kohorsz, azaz  római légiós tized-egység állt). Az egész menet átívelt a település történelméhez köthető korszakokon: a kelta időktől egészen a 18. sz-ig. Ez érdekes, hiszen épp a utóbbi század számít a mai város virágkorának, várossá válásának, amikor Szily János püspök várossá fejlesztette, építette "Sambotelt" - mégsem ezt ünnepli a város, sőt, talán ezt a városvezetés nem is ünnepli, csak inkább az egyház. Ennek okai egyébként szinte biztosan a történelmi karnevál "vadkommunista" időkbe visszavezethető eredettörténetébe tartozik.
A menetben a római időszaktól egészen a 18. századig szinte mindenki megtalálható: ott vannak szép, időrendi sorrendben és édes egymásmellettiségben a római és kelta harcosok, családok, gladiátorok, rabszolgák,  kun és hun harcosok, István és Mátyás király feleségével, varkocsos családok, a Fekete sereg képviselői, török katonák, hastáncosok, középkori lovagok, vásári mutatványosok és komédiások, barokk táncosok, sőt, maga az ördög is (!) hatalmas patás gólyalábakon.
Fantasztikus izgalmas érzés volt a sorra megjelenő új és új korok váltakozása, miközben állandóan és ritmikusan pergett a dob.
A Savaria Karnevál a városi lokálpatriotizmusnak is jót tesz, szombathelyi embereket csal ki az utcára és késztet találkozásra, de a rengeteg külső vendég jelenléte is bizonyíték: ezt egyszer személyesen kell látnia és átélnie mindenkinek. Én magam örömmel konstatáltam, hogy most már egyre több ismerősre lelek a forgatagban: itt egy-egy esketett-keresztelt ismerős, focistatársam, hittanosom szüleivel, egyháztanácsosok, sőt, még atyával is találkoztam. Ebben a három napban történik valami világraszóló ebben a városban.
Egy szó mint száz: A Savaria Történelmi Karnevált feltétlenül javaslom a jövő évi program beillesztésébe már most.

Bővebb válogatás saját képeimből itt látható.

A karnevál blogja a szombati napról itt, itt és itt számol be érdekes és rövid videókkal, képekkel és hatásos tudósításokkal.
A karnevál linkje pedig innen érhető el.

2010. július 9., péntek

Ahol nincs perc történés nélkül - a Szombathelyi Szalézi Nyári Oratórium 2010 négy hete

Összesen kb. 160 más és más, Szombathely és környéke legkülönbözőbb helyeiről (vagy pl. Balatonalmádiból netán Maklárról) érkező gyermek jelent meg a nyári tábor eddig eltelt 3 és fél hetében. Hétről-hétre más az eloszlás, de van egy kb. 50 %-os "kemény mag", akik négy vagy legalább is három héten keresztül hűségesen kitartanak. János atya, Gábor jelöltünk és kissé fiatal, ifjonc animátoraink és  valamivel idősebb segítőink is nagyszerűen helytállnak, "odateszik" magukat - de hiszen többségük éppen ebből a táborból került ki, tudják tehát, mit s hogyan. Eshet az eső (volt belőle elég), süthet a nap, a gyermekeket mindig sikerült megfelelően foglalkoztatni. Úgy gondolom, kevés lehetőség adódik az unatkozásra, és ez az egyik fő lényeg. A tábori Don Bosco-himnusz már jól ismert (valószínűleg a szomszédok számára is), nyári sláger lett, és közben egészen egyedi, nagyszerű "bansz" (mutogatós ének) érlelődött belőle: Don Bosco, / jó atyánk, / kérünk adj erőt, / mert az ördög fél / a vidám embertől... Ez többé garantáltan nem törlődik ki a gyermekfejekből, talán még másoknak is megmutatják. Terjedjen csak a jóhír...
Az idei tábor témája Don Bosco álmai voltak, amelynek kapcsán a gyermekek is el-eljuthatnak saját álmaikhoz, vágyaikhoz, amit reményünk szerint Istennel egyeztetnek - és akkor már megérte keresztény és szalézi nyári oratóriumot szervezni. Ehhez mi, jelenlévő szaléziak olykor hozzátesszük a mi álmaink - pl. papi, szerzetesi, szalézi hivatásunk kifejlődésének - valóra válását is, ami ki tudja, az évek elmúltával milyen gyümölcsöt terem majd.
Mindeközben, és a délelőtti keresztény tanítás közben, sokat tanulhatunk a gyermekektől is. Az egyik táborlakó, Andris pl. kérdésemre, hogy a vidám játék közben azért el tudják-e képzelni mondjuk az Isten jelenlétét, azt válaszolta: "én láttam Őt". Magamban mosolyogtam a válaszra. Erre a 6 éves Krisztián jelentkezik, hogy elmondhassa: "fontos dolgokat igazán csak a szívünkkel láthatunk jól". A nap folyamán aztán nagy megdöbbenésemre kiderült, hogyan "látta" Istent András. Reggel csúnya biciklis esése volt egy járdaszegély elnézése következtében. A járomcsontját (!) ütötte meg. A sérülést egy csúnya horzsolás jelezte. Na, akkor vélte látni (érezni?) Istent. Így világos lett számomra: bizony végződhetett volna rosszabbul is, ha Ő nincs ott.
Újoncként, mondhatom, megismertem és megszerettem a tábor hangulatát. A helyi gyerekek nagyon fogékonyak és közvetlenek. Illetve helyesebben, mert ez egyben egy folyamat is: fogékonnyá válnak. Általános benyomásom a négy héten: az "elsőző" újoncok hétfőn lehajtott fejjel és szüleiken lógva jönnek, kedd délutánra már vidáman, barátaikkal felszerelkezve alig akarnak hazamenni.
Az önálló hetek egyik gyümölcse a csütörtöki, szülőknek szervezett gálaműsor és a péntek esti szülő-gyermek grillezés (ha az időjárás is úgy akarja).
Nehézségem már csupán csak annyi, hogy mindeközben a plébániai hivatal sem állt le, gyakorlatilag megszakítás nélkül megy tovább, a hívek nem ismernek tanulmányi szünetet: így a nyáron olykor kettős (néha többszörös) üzemmódban kell megfelelni. Sajnálni még csak véletlenül sem kell, valahogy minden megy; meg aztán én is csak pótolható, nélkülözhető vagyok.

2010. június 29., kedd

Egy népcsoport helyi tagjai beilleszkednek (vagy épp nem?)...

Itt a nyár, és közben persze vannak még történések. (Most igazán...) És nem is akármilyenek - itt a déli külvárosi részen.
Az emberek felé megnyilvánuló - úgy gondolom - élénk nyitottságom egyenes következménye, hogy a most említendő, mindannyiunk által ismert, és - remélhetőleg - többünk által tisztelt-becsült népcsoporthoz tartozó embereket (is) kedvelem, érdeklődéssel és immár testközelből figyelem egyedi kultúrájukat, színes egyéniségüket, váratlan vagy épp kiszámítható társadalmi megnyilvánulásaikat. Kazincbarcikán sok fogékony, közvetlen és egyenesszívű fiatal képviselőjük bizalmát, barátságát sikerült elnyernem, és én is megszerettem, értékeltem őket. Most egy kis, dél-szombathelyi szűkebb környezetünkhöz kötődő, személyes tapasztalatra épülő, mikro-társadalomelemzés következzék, pár felvonásban.