Eddigi rövid életemben először és elsősorban itt, Szombathelyen kell megbarátkoznom azzal a gondolattal, hogy státuszomból, beosztásomból kifolyólag - plébános is, szerzetes és tartományi tanácsos is - hivatalosan egyszerre több helyre tartozom és több kihívásnak-feladatnak is meg kell felelnem. (Tegyem rögtön hozzá: erőim és képességeim arányában szívesen teszem!) Álljon itt szemléltetésül a tegnapi, hétfői nap erre.
A hétfő, a hét eleje, a hét első napja vagy a nyolcadik nap. Mindenesetre követi az Úr napját, ami a lelkipásztoroknak egyszerre a legmozgalmasabb és legemelkedettebb nap, hiszen az egyházközösség, a gyülekezet napja az Úr tiszteletére. Szentmisék, prédikációk, gyónások, beszélgetések, találkozások. Nagy örömömre és kikapcsolódásomra nálunk vasárnap délután a focipályán is óriási a gyülekezés, és egy szinte végkimerülésig hajtott, fesztelen csapatjáték lesz belőle, főleg a tavaszi újjáéledésre türelmetlenül váró fiatalok körében. (Csak tegnapelőtt úgy 50 emberkét számoltam össze hevenyészve a nagy mezőn.) Na, erre a "minőségi vasárnapra" következik a hétfő nyolcadik napnak; akár lehetne egyfajta pihenőnap is, de nem az, mert a közösségi imát és elmélkedést ugyanolyan reggel kezdjük, mint máskor (miért is tennénk másként?) és az irodában, az ügyintézésre - érthető módon - az egyik legmozgalmasabb, legforgalmasabb munkanap. Hála Istennek!
Most azonban reggel a közösségi imánk előtt jött János rendtársamtól (aki egyben a tartományfőnök helyettese is) a jelzés, hogy sajnos nem egészen fitt még a betegségből való lábadozás után, így mégis engem kér, hogy képviseljem a házat közelmúltban elhunyt legidősebb rendtársunk, Ervin atya temetésén. A reggeli után kilenckor velem gördült hát ki a mikrobusz az udvarról Péliföldszentkeresztre, hogy majd este - az összetartás és a javak szolidáris elosztásának jegyében - csurig megpakoltan hozzam azt vissza. Az út oda is, vissza is min. 3 óra, és jócskán kivesz erőimből. (Elvégre nemrég múltam 40!) De őszintén szólva szívesen mentem. Szeretem a rendtársi összejöveteleket - még ha temetés is -, mert aktivizálja közösségi imáinkat, tanúságunkat, és itt-ott mindig jut egy kis családi megerősítés, testvéri kedvesség az asztalra. Az odavezető útra nem térnék ki - elég tekervényes és hepe-hupás volt. Ott viszont, a szalézi szent helyen kedves, bensőséges és imádságos család-élményben volt részem. Feltankoltam. És kaptunk rendtársunktól egy kávéfőzőt ajándékba - elsősorban elkövetkezendő házvendégeink nagy örömére. (Ez a kis gesztus kicsit célzás is, hogy házunk eszköztelensége ne érződjön a betérők - köztük tulajdon rendtársaink - számára.) Aztán előző helyemre, az óbudai rendházba vitt az utam, ahol rendtársaim segítségével megtömtük a kocsit: a háromméteres vetítővászonnak, a régi nagy fénymásolónak és a használt villanyorgonának egyaránt jutott hely. Rendtársaim társaságában megtekintettem fiataljaink fociedzését is, és kölcsönös örömmel fedeztem fel közöttük több egykori ministránsomat, elsőáldozómat, és olyan gyerekeket-fiatalokat (Gonzagák), akiknek focira toborzását, edzését, csapattá kovácsolását annak idején még magam kezdtem el. (Az önkéntes edzők "őscsapatom", a Savio tagjai...) "Viszketni" kezdett a talpam, és úgy, ahogy voltam, ünnepiben már be is álltam focizni közéjük. Égetően kíváncsi voltam, mennyit fejlődtek az utóbbi időben. Mondhatom, a kicsikkel leckéztettük a nagyokat. Micsoda nevelőerő a sport és a játék a szaléziak, animátorok kezében! Aztán a kedvesebbnél kedvesebb szülőkkel futottunk össze, és váltottunk nem kevésbé kedves és jóleső szavakat. Közben - észrevétlen - rám esteledett, és indulnom kellett a rakománnyal, amihez még egy közcélt szolgáló, finom kis adományt is kaptunk egy kedves családtól a közösség javára. Az út során ugyan párszor el-elbóbiskoltam (a szakasz elvégre nemcsak oda, hanem visszafelé is min. 3 óra), de - Isten kegyelméből és itt-ott kicsit megpihenve - csak megérkeztem egészségben éjfélre a rendház udvarába, majd nyugovóra. (Ma egész délelőttöt kitöltve vártak a tegnapról elmaradt dolgok...)
El-elgondolkodtam: csak tegnap, utam során három különböző szalézi intézményt érintettem. Három különböző jellegű élmény. Jó élmény, otthonos család-élmény. Otthon érezni magunkat szalézi helyeinken olyan levédett "világmárka", olyan ajándék, ami önkéntelenül is és sokszor talán még kihasználatlanul tartományunk egyszerű, tiszta erőforrása. És nemcsak a szalézi szerzetesek számára. Következtetésem: aki az egyes intézményeinkben otthon érzi magát, az nyugodtan érezze úgy, hogy otthon érezné magát a másikban is. (Hogy ez a tézis valóban igaz legyen - azaz a háttér megteremtése - rajtunk, házigazdákon múlik.) Én mindenesetre kijelentem, és ezentúl szavamon is lehet fogni: aki az "óbudai szaléziban" otthon érzi magát, az a "szombathelyi szaléziban" is otthon érezheti magát. Nálunk - a regionálison túl - már megvalósult az országos összetartás. Nosza, rajta, tessék személyesen megtapasztalni! (Én persze már tudom: a hétvégén budapesti vendégeink lesznek: gyónásra, köszöntésre, ünneplésre, otthonosságra.)
Megjegyzések