A minap reggel 6-kor nyitom a rendházkaput, hogy a templomba menjek előkészíteni és a reggeli szentmise ünnepére, ám váratlan jelenet rázott fel még folyamatban lévő ébredezésemből: amint kinyitom az ajtót, az úttesten (ld. kép, eredeti nézőpontból) fekvő embert veszek észre, egy biciklire "csavarodva". Előtte egy autó, amelyből épp a sofőr pattan ki. Valószínű épp tized másodpercekkel a "történés" után érkeztem (mint a filmeken; rendezni sem lehet jobbat), és már be is villant: itt gázolás esete állhat fenn. Sérülésnek, horzsolásnak viszont semmi nyoma. Terjengőben volt viszont egyfajta könnyen és azonnal beazonosítható, tipikus szagfelhő. Mikor a sofőr meglátott engem és papi galléromat, megnyugodva ült vissza kocsijába: "bocsánat, de sietnem kell a munkahelyemre". Egyedül maradtam tehát a szemlátomást jól öltözött, nálamnál alig idősebb, kijózanodófélben lévő férfivel. "Vigyél haza, kérlek, vigyél haza. Megfizetem." - könyörgött kétségbeesetten a földön fekve, majd, mikor észlelte, hogy papi emberrel hozta össze jobbra érdemes sorsa, illemtudón magázódóra váltott (!). Miközben feltámogattam és a járdára kísértem, keserűen gyötrődve, szipogva és némileg mentegetőzve avatott bele életének hátterébe: jó és stabil élettársi kapcsolat, három gyerek, ám mégis ezen az éjszakán, másfél év után pohár után nyúlt, mégpedig többször is... Sajnáltam, és egyszerre nagyon megtisztelve is éreztem magam, hogy mindezt elmondta nekem. Nem tudtam hazavinni, mert közben jöttek a hívek, és rövidesen mise kezdődött. Mobilján megmutatta (egyik?) kisgyermekének fényképét, majd kibetűzte nekem feleségének számát, akit fel is hívtam. Nagyon tartott tőle, illetve elsősorban a találkozástól-szembesüléstől, ami számomra valóban jó kapcsolatról tett apró tanúságot. A korai és idegen hívás ellenére az asszony józanul vett tudomást férjének helyzetéről és állapotáról. (Talán már tapasztaltabb volt szegény e téren...) Ígérte, nemsokára ott lesz. A férfi sírásra fakadt:
- Szeretnék meggyónni. Mikor gyónhatnék meg Önnél?
- Uram, ennek nincs semmi akadálya. Csak ehhez ki kell józanodnia. Minket mindig megtalál itt. Csak keressen bennünket! - mondtam.
Búcsúzóul még megkérdezte nevemet, majd én ajtót nyitni és misére mentem. Lám, ezen a reggelen még több "imádkoznivalónk" akadt. Híveink készséggel segítettek ebben... Közben a prédikáció is átszövegeződött.
Utólag elgondolkodtam, értékelve a történteket. Önkéntelenül is Jézus példabeszéde, az irgalmas szamaritánus (ld. Lk 10, 25-37) jutott eszembe - egyáltalán nem keresve az én esetleges érdememet, csupán azt, hogy most mindebből milyen üzenet szűrhető le nekem. Az persze megállapítható, hogy az evangéliumi parabola új, mai verziójának szereposztása nem egyezik az eredetivel - de attól már régen elrugaszkodtam, hogy a biblikus történeteket röghöz kötötten, szemellenzővel értelmezzem. (Az esetben ugyanis jóformán semmit sem kellene magamra vonatkoztatnom a jézusi történetekből...) A nagyhét aktuális üzenete jött segítségemre: "O, felix culpa (Ó, szerencsés vétek)!" - mondja, énekli, hirdeti kicsattanó örömmel és lelkileg némileg elkapatva ország-világ számára a Húsvéti Öröm-ének eredeti szövege. Tán még ez az "én" emberem is meghallhatta. Vagy meghallhatja: mert amennyiben ezen az előző napi (szent?) éjszakán megtörtént, ritka kihágása egy arra vetődő, épp helyettesítő lelkipásztor előre nem tervezett közreműködése által a szentgyónásban valóban eljut az újrakezdés kegyelméhez, akkor ez a vétek - most már tényleg szigorúan múlt időben - utólag szerencséssé, boldoggá válik, hiszen elvezette a saját testén-lelkén átélt feltámadáshoz, és annak üdvös következményeihez, a megigazulásához. Igyekszem a tőlem telhető módon elébemenni annak, hogy teljességre vihesse szándékát.
A történethez tartozik, hogy egyébként beosztott rendtársam általában az én bevált gyakorlatomtól kissé eltérő időben nyitja a rendházbejáratot - ki tudja, melyik fázisban kapta volna el jelen történet fonalát? A Szentlélek a legjobb rendező! A kérdés csak az, hogy mi milyen szereplőnek bizonyulunk. Nekem mindenesetre ez egy "kis húsvét" volt. És szeretném kipróbálni magam egy személyes, "nagy húsvéti" szerepkörben is. Pl. a kegyelemre és megbocsátásra szoruló, és azt a bűnből megszabadulva valóságosan megtapasztaló lélekként. Azon vagyok, és kívánok ugyanilyen kereső-tevékeny Nagyhetet minden szerettemnek, felebarátomnak!
- Szeretnék meggyónni. Mikor gyónhatnék meg Önnél?
- Uram, ennek nincs semmi akadálya. Csak ehhez ki kell józanodnia. Minket mindig megtalál itt. Csak keressen bennünket! - mondtam.
Búcsúzóul még megkérdezte nevemet, majd én ajtót nyitni és misére mentem. Lám, ezen a reggelen még több "imádkoznivalónk" akadt. Híveink készséggel segítettek ebben... Közben a prédikáció is átszövegeződött.
Utólag elgondolkodtam, értékelve a történteket. Önkéntelenül is Jézus példabeszéde, az irgalmas szamaritánus (ld. Lk 10, 25-37) jutott eszembe - egyáltalán nem keresve az én esetleges érdememet, csupán azt, hogy most mindebből milyen üzenet szűrhető le nekem. Az persze megállapítható, hogy az evangéliumi parabola új, mai verziójának szereposztása nem egyezik az eredetivel - de attól már régen elrugaszkodtam, hogy a biblikus történeteket röghöz kötötten, szemellenzővel értelmezzem. (Az esetben ugyanis jóformán semmit sem kellene magamra vonatkoztatnom a jézusi történetekből...) A nagyhét aktuális üzenete jött segítségemre: "O, felix culpa (Ó, szerencsés vétek)!" - mondja, énekli, hirdeti kicsattanó örömmel és lelkileg némileg elkapatva ország-világ számára a Húsvéti Öröm-ének eredeti szövege. Tán még ez az "én" emberem is meghallhatta. Vagy meghallhatja: mert amennyiben ezen az előző napi (szent?) éjszakán megtörtént, ritka kihágása egy arra vetődő, épp helyettesítő lelkipásztor előre nem tervezett közreműködése által a szentgyónásban valóban eljut az újrakezdés kegyelméhez, akkor ez a vétek - most már tényleg szigorúan múlt időben - utólag szerencséssé, boldoggá válik, hiszen elvezette a saját testén-lelkén átélt feltámadáshoz, és annak üdvös következményeihez, a megigazulásához. Igyekszem a tőlem telhető módon elébemenni annak, hogy teljességre vihesse szándékát.
A történethez tartozik, hogy egyébként beosztott rendtársam általában az én bevált gyakorlatomtól kissé eltérő időben nyitja a rendházbejáratot - ki tudja, melyik fázisban kapta volna el jelen történet fonalát? A Szentlélek a legjobb rendező! A kérdés csak az, hogy mi milyen szereplőnek bizonyulunk. Nekem mindenesetre ez egy "kis húsvét" volt. És szeretném kipróbálni magam egy személyes, "nagy húsvéti" szerepkörben is. Pl. a kegyelemre és megbocsátásra szoruló, és azt a bűnből megszabadulva valóságosan megtapasztaló lélekként. Azon vagyok, és kívánok ugyanilyen kereső-tevékeny Nagyhetet minden szerettemnek, felebarátomnak!
Megjegyzések
(Nagyon kedves élvezhető stílusban írsz.)