Régóta vártam az alkalmat, hogy Óbudán tartózkodva pici időt tehessek félre magamnak arra, hogy - legalább rövid percekre - bekukkanthassak tavalyi évem egyik kedves kis "földi mennyországába" ("földi", és mégis "mennyország", hiszen Jézus szavai szerint "az Isten Országa köztetek van" - vö. Lk 17, 21). Most, a legutóbbi tanácsülés után kis kimenőt - János úti- és rendtársam egyéb teendői miatt - szakítottam ki magamnak, és beugrottam az óbudai Szent Péter és Pál Szalézi Óvodába, ahol egy teljes évet tölthettem. (Itt olvasható egy régi lelkes írásom az akkori időkből.)
A Vihar utcával szomszédos Eső utcán keresztül mentem, ahol - régi és kitartó megfigyelésem szerint - mindig esik az eső. "Mindig", vagyis amikor csak arra járok, mint persze most is. (A Lövölde téren meg ugyebár "mindig hideg van" - legalább is Kern András szerint.) Bár meggyőződésem, hogy a legrosszabb, azaz a pihenő-időben érkeztem, utólag mégis úgy tetszik, soha jobbkor, mert sikerült meglepnem nemcsak a hétfői tanácskozáson még együtt lévő lelkes alkalmazottakat, hanem az ébredező vagy el sem alvó gyermekeket. A magukhoz térő "picinyek" (ezt a címet eredetileg legkisebbként én érdemeltem ki családomban Jolán nagymamától) rögtön "péteratyázni" kezdtek, a többi csak nézett-nézett, egyenesen bele a lelkem legmélyébe, alaposan megvizsgálva régi idők homályba vesző emlékképeit. Miután átjutottam az éberebb gyermektekintetek lélekátvilágítási mechanizmusán, örömmel kezdtek ugrálgatni a nyakamba, mintha csak tegnap hagytam volna el őket. - Emlékszel a nevemre? - Hát persze, Te vagy a Laci... nem, a Feri... Vagy talán a Jocó?? - szóval, be kell ismerjem, nem sikerült neveket produkálnom. Illetve dehogynem: érdekes mód emlékezetemben egyszerre azok a hazánkban szokatlan nevecskék elevenedtek meg, amelyeket annak idején épp formabontó hangzásuk miatt többszörös kitartó gyakorlással volt muszáj beemléznem, mint pl. a kis mongol Anuj, a kínai Sin-Sinh-ke vagy a fél-nigér Uda nevét. Na jó, a kis csibész Fecót sem lehetett elfelejteni, elsősorban meglehetősen eleven, de ettől eltekintve roppant kedves, ragaszkodó és fogékony lénye miatt. Elég, ha csak annyit mondok, hogy őrá egyszerűen (mindig) oda kellett figyelni...Persze, ha már ott voltam, épp ekkor és épp ott össze kellett futnom a kedves és szombathelyi kötődésű négygyermekes anyukával, Katival, akivel népes családja körében három hete még a szombathelyi Szent Kvirin-templom lépcsőjén részesedtünk Húsvétvasárnap az immár Szombathelyen is védjegyezett húsvéti jóságkalácsban. A mindig mosolygós rendházszomszédunk, Bea mama is épp ez alkalommal velem is közölni tudta a friss, családjukat is létfontosságúan érintő, jelen esetben (számukra) örömteli hírt, hogy biztos megélhetésért cserébe jó messzire vidékre költöznek. Így - minden bizonnyal - ez volt az utolsó találkozásunk. Joggal kezdtem el játszani a gondolattal, hogy óbudai "félrelépésem" a Gondviselőnek is kedvére való volt.
Hát ennyi mindent jelenthet egy "mennyei félreugrás" számomra. Ha az óvoda környéke-ihlette hasonlatokban óhajtanám kifejezni élményemet, akkor úgy mondhatnám, hogy lelkem számára olyan, mint egy hosszú hatású fröccs a mennyei, Isten-áldotta talponállóban: kötetlen találkozások, lelkipásztornak is fontos háttérismeretek, felszabadulás-élmény, lelki megfrissülés, az idő-faktor kikapcsolása. Ehelyt kezdem "kicsiben" megérteni, mit jelenthet az a bibliai bölcsesség, hogy a jó Isten számára ezer év olyan, mint egy nap (vö. 2 Pét 3, 8). A boldogság pillanata nem mérhető-mérendő percekben, órákban, időben (a témát ld. még: Kosztolányi Dezső Hajnali részegség c. versében, a mennyei látomásnál!). Vagy mégis? Itt a földön bizony sokszor jön a kijózanító valóság... Mennyei boldogságomnak ez alkalommal János rendtársam telefonhívása szabott határt: végzett teendőivel, indulhatunk vissza, Szombathelyre. Ám rajtam nem lehet kifogni: ott fürkészem tovább a földi mennyeket. Jó tapasztalatom pedig már van, nem egy... (Erről majd később.)
Megjegyzések