Krisztus feltámadt, Alleluja! És most, hogyan tovább? Quo vadis? (Hova mész?) Papként átélt első szombathelyi nagyhetem szépen telt (novíciusként 1992-ben is itt éltük át a Feltámadás ünnepét, de már nemigen emlékszem rá). De hosszabb elidőzgetésre nincs alkalom. Az ember ugyanis "homo moviator", úton lévő lény. Húsvéthétfőn János rendtársammal együtt a már említett Péliföldszentkereszt vált úticélunkká. Nem hagyhatom ki a húsvéti párhuzamot: "Péter, János fussatok, üres a sír..." (vö. Jn 20, 3-5) - már csak azért sem, mert bár én a parányi, a tömegközlekedés hatalmasai szemében gyakorlatilag levegőszámba sem vett településre kocsival és korábban indultam, János pedig vonattal és később, mégis a két "futó" közül ő érkezett előbb oda. Igaz, az én utam kanyargósabb volt, miután egy meghitt hangulatú albertfalvi keresztelőn át vezetett, ezért ifjabb testvérem "igazoltan" nem is várt meg engem a bejáratnál.
A lelkigyakorlat vezetője (persze, önmagunkon kívül) a fiatalos dogmatika professzor, Bognár István soproni plébános atya volt. A téma hitünk és hithirdetésünk középpontja, a Feltámadás és annak az egyházra mindmáig tett hatása volt. Húsvét nyolcadának napjaiban üdítően és lelkesítőleg hatott ránk szónokunk szakértelme, fiatalos, rugalmas megközelítése és humora egyszerre.
Az öt nap vörös fonala teljesen evangéliumi volt: a Feltámadott első tanúinak reakciói, lélektana ill. nézési-látási mélysége alapján volt Magdolna-nap, Péter-, János- és Tamás-nap. Mert hogy a szent szöveg tanúsága és a látásra tudatosan megválasztott, hasonló jelentésű és mégis különböző görög igék (blepo, horeo, theoreo) használata szerint más volt a látása Magdolnának, Péternek, Jánosnak, Tamásnak... és bizony - tegyem szerényen hozzá - már az enyém se a régi... (Hála Istennek, amennyiben ez is egyik célja a lelkigyakorlatnak!).
A Magdolna-nap minden valószínűség szerint már hétfőn megkezdődött, és tartott egészen kedd reggelig, amíg kedves szónokunk is - a Feltámadás tényétől "kedvesen zavarodott" Magdolnához hasonlóan - helyes irányt keresve "kalézolt" (ezt a szót ő tanította meg nekünk) autójával a környéken, hogy aztán végül kerülőutakon juthasson el a Szent Keresztfa (ereklye) enyhet nyújtó árnyékába.
Az öt nap vörös fonala teljesen evangéliumi volt: a Feltámadott első tanúinak reakciói, lélektana ill. nézési-látási mélysége alapján volt Magdolna-nap, Péter-, János- és Tamás-nap. Mert hogy a szent szöveg tanúsága és a látásra tudatosan megválasztott, hasonló jelentésű és mégis különböző görög igék (blepo, horeo, theoreo) használata szerint más volt a látása Magdolnának, Péternek, Jánosnak, Tamásnak... és bizony - tegyem szerényen hozzá - már az enyém se a régi... (Hála Istennek, amennyiben ez is egyik célja a lelkigyakorlatnak!).
A Magdolna-nap minden valószínűség szerint már hétfőn megkezdődött, és tartott egészen kedd reggelig, amíg kedves szónokunk is - a Feltámadás tényétől "kedvesen zavarodott" Magdolnához hasonlóan - helyes irányt keresve "kalézolt" (ezt a szót ő tanította meg nekünk) autójával a környéken, hogy aztán végül kerülőutakon juthasson el a Szent Keresztfa (ereklye) enyhet nyújtó árnyékába.
A lelkigyakorlat egyben egyfajta rendtársi mustra is. Szépen összegyűltünk az ország minden irányából Kazincbarcikától Balassagyarmaton keresztül egészen Szombathelyig - jó, persze, alapvetően csak arra az öt helységre kell gondolni, ahol rendünk jelen van. Az átlagéletkor is meglehetősen fiatalosra sikeredett, amennyiben mindössze négy 50 évet már betöltő rendtárs volt jelen. Köztük rögtön ott a vasmisés (65!), jókedélyű, éveinek számát meghazudtoló módon igen élénk asszociációs képességekkel rendelkező, örök liturgia-custor Nagy Feri atya (ld. a képen), aki egy hónapja a tartomány szeniorává lépett elő. Mivel a lelkigyakorlatos elmélkedések keretében a vezető a szokástól eltérően nagyobb teret engedett a dialógusnak, így rögtön a nyitóelőadáson akarva-akaratlanul meg is tudtuk, mi minden jut eszébe Feri atyának Győr városáról.
A lelkigyakorlat egy másik célja, hogy a tanítás és a csend reflexiójában fontos új felismerésekre vezesse el a rendtársakat. Az pedig külön kegyelem, ha ezek a friss és üdvös gondolatok frissiben visszaforgatva belekerülnek mindannyiunk kincsesládájába. Mária Magdolna például, aki korábban a "legősibb mesterséget" űzte (nem tisztáztuk: talán agyagos volt?? - vö. Ter 2, 7-8: a Teremtő a föld porából és nedvességből, azaz agyagból "gyúrta" az első embert), a bűnbocsánat által jutott el az irgalmasságnak az életét boldogságra szabadító megtapasztalására, és tanulta meg az odaadó és szolgálói szeretetet. A Szentírás tanúsága szerint is ő az, aki nagyon szeretett (ld. Lk 7, 47). A "másik Feri atya" rendtársunk, akinek papi breviáruma ideiglenes, és meglepő módon kimondottan kampánycsend-sértő csomagolásban lapul, diadalmasan felkiáltva dörgi a költői kérdést, ami tulajdonképpen evangéliumi kinyilatkoztatás: "Hát akkor nagy bűnt kell elkövetni, ahhoz hogy nagyon szeressünk?" Hát... bizony van benne evangéliumi ráció: mert "ahol eluralkodik a bűn, ott túlárad a kegyelem" (ld. korábbi bejegyzésem: A Nagyhét beköszöntője...). Egy kis szükségszerű szolid kiegészítés: legalább is, ha már elkövettük a nagy bűnt, mindenekelőtt el kell jutni arra a pontra, hogy azt valóban életet mérgező, nagy és legyőzendő bűnként lássuk, ismerjük be, aztán pedig igényeljük és meg is tapasztaljuk az Isten általi megszabadulást... A többi úgy igaz, ahogy és amint megéljük.
A kápolna közös szentmiséinek hangulatát a Húsvét főünnepének megfelelő liturgikus, diadalmas és tiszta szín uralta: fehér a gyertya, a miseruha, az alba, a stóla, ill. amit kontrasztszerűen emitt a lábbeli (fiatalos, barna hajjal), amott a ritkuló hajkorona (ünnepi fekete cipővel kombinálva) egészített ki.
Egyéni elmélkedésembe egy látomás-szerű villanat is belefért. A kolostor udvarán olvasás-elmélkedés közben a lourdes-i barlang békét sugárzó lakójára odapillantva hát egy alkalommal azt látom, amint Mária épp - hithagyományunkkal egyébként teljesen összhangban, vö. Ter 3, 15 - szimbolikusan tapos a szimbolikus sátán fején. Csakhogy az az ábrázolás (mármint a sátáné) igen életszerűre sikeredett. Megdörzsöltem a szemem, akkor is csak ugyanazt láttam. A fényképező után kaptam, ami szintén ugyanazt adta vissza, és most, kedves olvasó, Te is megbizonyosodhatsz róla, mit láttam garantáltan én ott (és még a szemed sem kell dörzsölni). Hála Istennek nem szenvedek kettős- (netán hármas-) látásban, hanem alakulóban van éleslátásom. Ez megint egy lényeges hozadéka a lelkigyakorlatnak.
Ám a szép, emelkedett, csöndes és bensőséges napoknak egyszer vége. A feltámadott Jézus felhívása: "térjenek vissza Galileába, ott majd viszontlátnak!" (Mt 28, 10). A Feltámadás öröme és igézete után el hát a régi kovásszal, jöjjön az új bor az új tömlőkbe: az utolsó vacsora terméből, a Tábor hegyéről vissza kell térni immár megújultan a hétköznapokba, ott keresni és meglelni a Feltámadottat, vele élni hétköznapjainkat, folytatni a sátán, a gonosz elleni állandó küzdelmet, mert bizony a kísértő minden pillanatban ott ólálkodik. Mária pedig példaképként és erős pártfogóként áll mellettünk, és tapos a sátán fején! (És ebbe a képen látható gyönyörű kis zöld gyíkocska sem pusztul bele.)
A lelkigyakorlat egy másik célja, hogy a tanítás és a csend reflexiójában fontos új felismerésekre vezesse el a rendtársakat. Az pedig külön kegyelem, ha ezek a friss és üdvös gondolatok frissiben visszaforgatva belekerülnek mindannyiunk kincsesládájába. Mária Magdolna például, aki korábban a "legősibb mesterséget" űzte (nem tisztáztuk: talán agyagos volt?? - vö. Ter 2, 7-8: a Teremtő a föld porából és nedvességből, azaz agyagból "gyúrta" az első embert), a bűnbocsánat által jutott el az irgalmasságnak az életét boldogságra szabadító megtapasztalására, és tanulta meg az odaadó és szolgálói szeretetet. A Szentírás tanúsága szerint is ő az, aki nagyon szeretett (ld. Lk 7, 47). A "másik Feri atya" rendtársunk, akinek papi breviáruma ideiglenes, és meglepő módon kimondottan kampánycsend-sértő csomagolásban lapul, diadalmasan felkiáltva dörgi a költői kérdést, ami tulajdonképpen evangéliumi kinyilatkoztatás: "Hát akkor nagy bűnt kell elkövetni, ahhoz hogy nagyon szeressünk?" Hát... bizony van benne evangéliumi ráció: mert "ahol eluralkodik a bűn, ott túlárad a kegyelem" (ld. korábbi bejegyzésem: A Nagyhét beköszöntője...). Egy kis szükségszerű szolid kiegészítés: legalább is, ha már elkövettük a nagy bűnt, mindenekelőtt el kell jutni arra a pontra, hogy azt valóban életet mérgező, nagy és legyőzendő bűnként lássuk, ismerjük be, aztán pedig igényeljük és meg is tapasztaljuk az Isten általi megszabadulást... A többi úgy igaz, ahogy és amint megéljük.
A kápolna közös szentmiséinek hangulatát a Húsvét főünnepének megfelelő liturgikus, diadalmas és tiszta szín uralta: fehér a gyertya, a miseruha, az alba, a stóla, ill. amit kontrasztszerűen emitt a lábbeli (fiatalos, barna hajjal), amott a ritkuló hajkorona (ünnepi fekete cipővel kombinálva) egészített ki.
Megjegyzések