Búcsúban, zarándokként - azaz olykor minden jóba becsúszhat valami kis rossz, de minden rosszban is akadhat valami jó!

 

Már régóta be akartam számolni zarándoklatunkról, illetve annak - sok egyéb mellett - egy igazán eredeti emlékéről. Az egyházmegye május elsejére helyezte a közös zarándoklat idejét. Mi is részt vettünk, még pedig egy tömött busszal. Búcsúszentlászló volt a cél. Óriási élmény volt: 41 busszal és kocsikkal kb. 2500 hívő jött el. A hely - egykor mariánus ferences kolostor és noviciátus, ma veszprémi egyházmegyés búcsújáró központ - lenyűgözően szép. Egy egészen egyedi berendezésű (szószék, Szent Család-ábrázolás és még egyéb szokatlan meglepetések) barokk templom, egy még korábbi, László király-korabeli román stílusú, az angyali Paradicsom-kápolna, csodálatos kültéri keresztút-stációk és egy Golgota-kápolna, a Szent László-kút vize ill. a gyermekeknek osztott Vince-áldás, és még sorolhatnám (a képen balra: Helyi impresszió). A lelki programok dominóelvszerűen szinte egymást generálták, esélyt sem hagytak a szervezők a lelki értelemben vett bárminemű semmittevés kísértésének: amint vége az ebédszünetnek, jön az örömútja, de mire annak vége, a másik helyszínen már szentségimádás kezdődik, ami szinte azonnal a csodaszép Mária-zsolozsmába torkollik. Fiatalokat most nem sokat láttam, de nekik mintha ma nem is "terítettek" volna. A nap elején még egy templomban nézelődő, számomra ismeretlen (bár: még hogy ismeretlen, egy ilyen szent közösségben?) kisgyermeknek és édesanyjának szívére kötöttem, hogy semmiképp ne mulasszák el a helyben hagyományos Szent Vince-áldást kérni a gyermeknek (a szép hagyományt én is csak a minap tudtam meg a zarándokkönyvből, ellentétben megszólítottjaimmal, akik viszont tőlem hallottak először róla). Ha nem lesz, aki feladja - mondom búcsúzóul - majd keressenek meg engem a sokadalomban.

Ez alkalommal gyakorlati pedagógiai élményem az egyik kis alsó, határmenti faluból érkezett kis Lacikához kötődik. Míg magunkat rövid, jóleső szünettel kényeztetve kedves pap kollégánkkal, Zolival beszélgettünk, a kis édesen zömök, majdnem kopasz, elöl jellegzetes frufrura eresztett frizuval díszített, közismerten csíntalan fiúcska ott lézengett körülöttünk. Az aktuális búcsúbeli gyermek-tehetetlenségnek épp áldozatává váló kisgyermek letépett egy kis százszorszépet, majd elhajította. Ekkor hirtelen felindulásból látványos (és "hallványos") és szándékos (példa)kép-mutató akcióra szántam magam:

- Ó, szegény százszorszépecske, kérlek, bocsáss meg Lacikának! Bizonyára nem letépni akart, csak egy kicsit megsimogatni szépséged miatt. Ugye, megbocsátasz neki?!

Válasz természetesen nem jött, de Lacika meglepve figyelt fel. Kis gondolkodás után - és nyilván kóstolgató-erődemonstráló válaszlépésként - újabb "áldozatokat" kutatott fel, és most már tudatosan, némileg felém fordulva tépett le, és dobott el három virágszálat is egymás után, közben vizslatva, vajon mit reagálok. Én ugyanúgy sajnálkozva és bocsánatkérően keltem a kis élőlények vigasztalására, és kinyilvánítottam, hogy most azonnal fölmegyek a Kálvária-kápolnához, és méltóképpen megadom nekik az egyházi végtisztességet.

Mondanom sem kell, Lacika nem erre ill. erre nem számított. Alaposan meglephettem. Hosszan figyelt, magában nyilván épp értékelt. Én megmozdultam, mire ő egy fa mögé osont, és bújkálni kezdett. Éreztem, hogy most fölkeltettem érdeklődését. Elindultam tervem megvalósítására. Ő bokorról-fára lopakodva követett engem (ld. kép jobbra). Fölballagtam a sok lépcsőn. Fönt már várt Lacika. A lépcsőt szegélyező kövön egy hibából eredő, kósza lukat pillantottam meg. Megvan a rekonstrukciós tervem!

- Hát, Lacika, most mit tegyünk ezekkel a kis élőlényekkel, akiknek elvetted az életüket? Hogyan támasszuk fel őket? Tudod mit? Ha ebbe a kis lukba vizet teszünk, és belehelyezzük a néhány szál virágot, akkor meghosszabbíthatjuk kicsit életüket... 

Mondanom sem kell, a jószívű kisgyermek együttműködően rohant le, aztán fel, hogy a Szent László-forrás lelket üdítő-gyógyító (ez alkalommal életmentő) vizéből merítsen és hozzon. (Hogy mivel? Az egy ilyen elszánt, épp "bűnét" helyrehozni kívánó ministránsnak már nem okozhat problémát.) És valóban, a piciny virágszálakat - immár megöntözve - behelyezte a kis természet-adta virágvázába. (Ld. kép balra: a "virágváza", a lépcső alján pedig a szerény bűnbánó helyreállító) 

- Látod, Laci, most piciny, de nagyon kedves és figyelmes ajándékkal lepted meg a kápolnához érkező, megfáradt zarándokokat, akik egyáltalán vállalkoznak a nagy lépcsők megmászására.
Feltéve - tegyem tényszerűségre törekedve hozzá -, hogy észreveszik... De ez már nem von le semmit a történés pozitív hozadékaiból.
Ja, és a búcsúi zarándoknap azzal zárult, hogy én is eljutottam a Szent László-forráshoz, ahol a Vince-áldást még ekkor is nélkülöző család megkapta azt, és vele együtt a falu egyik ifjú szülöttje is, akinek viszont még nem lett (!) helyileg kiosztva. Elutazás előtt még a forrásvízi  "búcsúkeresztségben" (idősebb zarándok adja a fiatalabbnak) is részesültem, amit megint csak nekem kellett elmagyarázni az ottaniaknak, aztán már várt a busz. Hazafelé a nap élményeinek megosztása és énekes imádság mellett jókedélyű történetek elmesélése rövidítette utunkat, amelybe maga a buszvezető is bekapcsolódott. (Mint megtudtam, ez a kedves ember is hozzánk, a szaléziba járó hívő, amit azzal is bizonyított, hogy ismertette velem, mit mondtam a legutóbbi vasárnapi prédikációmban...)
Nagy öröme a napnak, hogy három olyan kamaszodó gyermeket is el tudtunk hozni, akik egy éve még se oratóriumunkba, se templomba nem jártak - szombathelyi jelenlétünk által most már mindkettőbe. Megfogadtam: a többiekkel külön visszatérünk egyszer erre a csodálatos helyre, ahová immár maradandó búcsús élmények kötnek minket. Köszönet a kezdeményezőknek!
(Bővebb képválogatást a zarándoklatról itt tekinthettek meg fényképalbumomban.)