1. Ne lopj! ... És már csak azért se, hogy ne legyen bajod belőle! - azaz kicsi emberkék, akikkel egyszerűen velükment az üst

Errefelé, a külvárosban is lépten-nyomon találkozom a népcsoport  egyébként kedves sarjaival, amikor kimegyek az utcára. Mivel nagy a család, sosem egyedül mozdulnak. Gyakran kéregetnek, de nem tőlem - azt hiszem, engem már ennél valamivel jobban ismernek. Előfordul nagy ritkán, hogy visszaköszönnek, máskor inkább "valamit" (valami nemzetközileg is egyértelműt) mutogatnak vissza. Szüleiket még sosem láttam, a gyerekek viszont a Táncsics utca állandó "tartozékai". Lassan névről is ismerem őket - és ez lényegesen könnyebben menne nekem, ha állandó függője és ismerője lennék a ma különböző, egyszerűbb értékrendű tévécsatornákon futó romantikus szappanoperáknak. Többször jönnek be hozzánk játszani, és amíg nincs semmi probléma, addig mi ennek csak örülni tudunk.

A múlt alkalommal azonban más célból voltak nálunk, és nem először jártak itt ilyen minőségben sem. (Kép forrása: http://pctrs.network.hu .) A búcsúi gulyásfőzésre készültünk, és ehhez kölcsön-katlant és üstöket kaptunk Újperintről. Aki hozta, rövid 10 percre hagyta csak hatalmas udvarunkon, amit csak a nyitott nagykapu (szalézi védjegy!) köt össze a külvilággal, egyébként az utcáról kellően védve és takarva. Én pedig szombat délelőtt a szokásos hittanomra készültem. Kimegyek, mire két focira érkező oratorista kisgyermek rohan oda hozzám, és mondja: "Péter atya, azok ott elvittek egy fazekat." Én meg láttam, hogy a fent említett gyermekek csoportja - gyorsan szedve lábát - iszkol hazafelé. Bementem udvarunkba felmérni, mi is tűnt el. Ott csak a katlant és kályhacsöveket láttam. Nem tudatosult bennem, hogy pontosan mi is hiányzik, csak annyit tudtam, hogy "fazék" - de felment bennem a pumpa. A legkisebb mérlegelést is nélkülözve, felbőszülten indultam a család otthonába, ahol rögtön meg is ismerhettem az eddig hiányolt szülőket is, hiszen szinte már rutinos fedezékként egyből ők jöttek elém.

- Azonnal adják vissza, amit elvittek tőlünk, különben rendőrt hívok! - mondtam emelt és határozott hangon, miközben nem tudtam, mit kellene visszaadniuk. Bizonyára maga a Szentlélek volt velem, ide ugyanis állítólag nem ajánlatos "csak úgy" bejönni.

- Nem loptunk mi semmit! - válaszolta vehemensen az anyuka. ("Loptunk"?... Hát nem érdekes elszólás? Én ezt a szót eddig nem is használtam...)

- Nekem viszont szemtanúim vannak - feleltem.

- Mutassa meg, mit loptunk! Nem vittünk el semmit. Mondja meg, mit loptunk!

- Visszaadják vagy nem? - kérdeztem leegyszerűsítve a helyzetet, és miután nem jött egyértelmű válasz, így szóltam:
- Jó, köszönöm, hívom a rendőrséget - és telefonhívást mímelve határozott léptekkel indultam kifelé, majd látványosan becsaptam az ajtót. Távolodóban még egyszer visszanéztem, és láttam, hogy az apróságok fürtben lógnak az üveg nélküli, pusztán deszkázott ablakban, lesve, hogy most mi fog történni. (Erre mondjuk én is nagyon kíváncsi voltam.) Azt érezni véltem, hogy valami megváltozott. A rendőrséget természetesen nem volt szándékomban értesíteni. A hittanosokra koncentráltam, akik kérdően nézték az események előzményét - ám egyszerre "magától" kiderült, hogy mi tűnt el tőlünk..., hiszen két perc sem telt belé, és legnagyobb csodálkozásomra a család legidősebb leánya megjelent a két erősen kormozott üstöt magával cibálva. De nem volt vége:

- Most nézze meg, milyen koszos lett az új nadrágom, nézze meg!! - kiáltotta nagy meglepetésemre ingerülten.

- Hát talán ha nem lopnál, nem lenne baj... - mondtam spontán a bibliai Tízparancsolat bölcsességét némileg kiegészítve és jobban érzékeltetve. És közben kellemes meglepetésként konstatáltam, hogy sikeresnek bizonyult imént tett, rendhagyó szomszédolásom. Meg kell vallanom: egyáltalán nem önelégültséget, hanem inkább hálát éreztem az események ilyen alakulása miatt.

Érdekes, azóta is találkozom az említett gyerekekkel, és mintha mi sem történt volna köztünk, sőt, talán még kapcsolatunkban is némi javulás állt volna be. Talán ez volt az én beavatásom? Úgy érzem, talán tényleg megálltam némileg a helyem. Ezzel ugyan nem lettem egy közülük, de talán - akár szó szerint is - megnyílt egy eddig zárt ajtó előttem. (Vagy mégsem? Legújabb hír: amikor többek között a tábor zártkörűségére hivatkozva kettejüket kértem, hogy ne jöjjenek be, az alig hatéves (!) családtag kellő távolságba kerülve váratlanul "lebüdösnácizott" engem, és úm. "bemutatott" nekem. Majd elrohantak a testvérével.)
A szomorú az, hogy egy család ifjú tagjai szülei irányításával, "nevelésével" (idomításával?) már kisgyermekként hozzászoknak, sőt, kiképzést kapnak arra, hogy amire kimondottan nincs ráírva, hogy kinek a tulajdona, azt vigyék magukkal. Ez jézusi értelemben kimeríti a kicsinyek megbotránkoztatásának fogalmát (ld. Mk 9, 42). Spontán eszembe jut: testvéreimmel mi is nagycsaládot alkotunk, de nem arra, hogy illegálisan összegyűjtsünk, hanem hogy a jóban és szeretetben összetartsunk.
Megfogadtam, hogy egyszer felkeresem még a családot más, kedvesebb szituációban is, hogy a szülők se csupán rendőrséggel fenyegető papként tartsanak számon engem. (Nem is gondoltam még ekkor, hogy erre már másnap sor kerül.)