Boldogemlékű édesapánk friss emlékezete

Édesapám halálának első éves évfordulóján visszatekintek az immár nélküle elmúlt évre. Semmiképpen nem gyászévnek titulálnám, hiszen most is állandóan élőnek gondolom őt, ha nem is úgy, földi élőnek tapasztalom. Fényképe (ld. a fotón, 76 éves korában) és kedves lénye mindig közelemben. Nyolcadik, legkisebb gyermekeként is negyven évet és rengeteg szép élményt, törődést, szeretetet kaptam tőle (és pl. nem utolsó sorban születésemmel tette le véglegesen az addig is talán csak vszn. passzióból szívott cigarettát - hogy egyáltalán dohányzott, testvéreimtől tudtam meg nemrég). Ahogy mondom, sokat köszönhetünk neki 82 évesen befejezett életében, de (kiemelt helyen kell megvallanom) halálában is, mégpedig örök érvényű tanítást. Természetesen nem magát a puszta és fájdalmas tényt értem, hogy eltávozott, hanem ahogyan. Előre mindig féltem az elszakadás pillanatától, de elmenetele pillanatára ez a tapasztalat már természetessé... nem, szívesebben vallom: inkább természetfölöttivé fejlődött.
A halállal, a kiszámíthatatlan, megsemmisülésnek látszó átmenettel szembe kell nézni mindannyiunknak. Meggyőződésem szerint ennek a szembenézésnek három lényeges eleme van: 1. késznek, befejezettnek lenni; 2. szabadnak lenni, ill. 3. rendelkezni a jövőbe vetett (halálon túli) reménnyel. 
Nézzük csak ennek aktuális alkalmazását.
Először is édesapámnak kész és befejezett volt az életműve: minden gyermeke diplomás ill. megtalálta életpályáját, családját. Emellett neki már nem voltak nagy befejezetlen, félbeszakadt tervei, hacsak az nem, hogy édesanyám leghűségesebb és legkitartóbb ápolójaként végsőkig mellette lehessen. Éjszakai kórházba szállításakor, 40-es pulzus mellett kipréselt utolsó, üzenetrögzítőmre mondott, aggódó szavai is arra szólítottak, hogy vigyázzunk édesanyára. (Ezt az üzenetet hűen őrzöm.) Ezen az örökségen, azaz édesanyám ápolásán most 6 "bevethető" testvérem osztozik egymás között. Édesapám, "papa" élete visszaemlékezéseit is befejezettre, azaz végigírta. Nagyon szerették szomszédai a "telken", életkortól függetlenül rendszeresen jártak át csevegni hozzá. Egyedülálló és végsőkig leleményes ezermesterként minden lehetséges tárgyat megjavított (nekem pl. a pumpámba, az elemtöltőmbe stb. lehelt új életet, amikről pedig még én, a ragaszkodó is rég lemondtam).
Másodszor: éreztem nála az elszakadást, a szabaddá válást. Két hét alatt megtanult nem félni a haláltól - pedig nagyon szerette az életet, és mindig tudott vele mit kezdeni. Sőt, éjszakai halála előtti délutánon viccelődve beszélt (elbúcsúzott?) édesanyánkkal, szinte minden gyermekével és több unokájával. Ezen a délutánon, utolsó négyszemközti találkozásunkkor pedig igazi beteljesedés-élményben volt részem, amikor a szent kenetet adtam fel neki, ő pedig kinyittatta velem azt az általam képzeletbelinek hitt ajtót, amit ő viszont - biztos nem szemmel, de - látott. Majd elkezdett fekve "lépdelni" oda föl, legalább is ritmikusan és felváltva emelgetni már-már elhaló, gyenge lábait.
Harmadszor: evangélikus megélt Krisztus-hite és humánusan, ökumenikusan, de már gyengén dobogó szíve és lelke ott, a kórházi kiszolgáltatottságban meggyőződésem szerint a vele - vagy nevében - rebegett Miatyánkokból (és az érte mondottakból) is erőt merített: "Jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod!". Életem legáldottabb Miatyánkjai voltak ezek: a mi atyánkkal - a mi Atyánkhoz...
Édesapám távozásának szomorúságát a hit ereje enyhíti és fordítja kegyelmi ajándékká: ha a búzaszem nem hal el, nem hoz új, sokszoros gyümölcsöt (vö. Jn 12, 24). Egyik bátyám édesapám halálakor ezt írta a családi infó-láncon: "Édesapa, ígérjük, hogy továbbéljük életedet." Valóban, csak, mióta fizikailag nincs itt közöttünk, kezdtük el tüzetesebben vizsgálni, elemezni életét: milyen életörökséget hagyott ránk, hogyan élte életét olyan tisztességgel, szépen, odaadással, könnyeden, sok humorral, másokat, övéit lépten-nyomon jobb kedvre hangolva.
Előttem lévő, derűs (fény)képével jóra int, korhol, vigasztal; ha valakit nekem is sikerül olykor egy-egy szóviccel vagy furfangos, tőle örökölt nyakatekertséggel megfogalmazott mondattal felvidítani, rá mutathatok, hogy hát hiszen tőle örököltem... De ott van jegyesoktatásaimban, prédikáláskor és hittanóráimban is. (Itteni idei elsőáldozóim is gyakran köszönnek neki - értsd fényképének - egészen úgy, mintha ismernék...) És többször fedezem fel az őt még ismerő unokák beszédében is: "nagyapa mindig azt mondta, hogy"; "micsoda finom sütiket, bejgliket készített"; "nagyapa így csinálná" stb.
Kis kedves túlzással néha erre a kijelentésre is ragadtathatnám magam: ami bennem jó, az szüleimtől van, ami rossz, az az én béna adalékom. (De azért igyekszik az ember...)
Édesapánk tovább él bennünk, élete megfelelő erőt adott nekünk saját életművünkhöz. Így csak megköszönhetem, hogy  (sokakkal ellentétben) én valószínűleg hosszabb időt élhettem meg vele, mint amennyit fogok nélküle. Aztán majd meglátjuk, hogyan tovább!

További fotóválogatás édesapánkról itt érhető el.

Megjegyzések