Kőszegi esték - tartalmas merengés az első vasi királyi városban

Napóra mint időszimbólum

"Vidámnak gyorsan, szomorúnak lassan telik az idő" - hangzik a számunkra Don Bosco-közvetítette életbölcsesség. Érdekes az ember időtapasztalata: ez az az idő, amiről Szent Ágoston mondta, hogy "ha kérdezed, nem tudom, ha nem kérdezed, tudom." Megállapíthatom: akkor én a vidámak közé számítok kis cikkem témájával kapcsolatosan: nemcsak, hogy telik az idő, de rohamléptekkel illan tova. Kőszeg plébánosa, Vilmos atya még négy hónappal ezelőtt hívott meg a városi nagyböjti triduum megtartására (triduum: szentmisébe ágyazott lelkigyakorlatos prédikációsorozat három egymást követő napon). A megelőlegezett bizalomtól is lelkesülve azonnal rávágtam: Szívesen! - mindezt amolyan bibliai értelemben: "Itt vagyok, Uram, végy igénybe engem!" (vö. Iz 6, 8). Aztán minél közelebb jártam az időponthoz, feltorlódtak házbéli feladataim ill. fokozódott a közelség izgalma, már így módosítottam volna: "Bár itt vagyok, Uram, de most itt is maradok; engem semmi esetre se küldj...!" (ez épp nem a Bibliából vett idézet...).
Mert azért, meg kell hagyni, egy ilyen előkészület nem kis felkészüléssel jár: elmélkedés-átgondolás, ihlet-sugallat, imádság, a hely szelleme-lelkülete elképzelése (kinek?) és a mondanivaló (mit, hogyan?) előzetes elgondolása, megszerkesztése. Ám - mindig utólag jövök rá - most sincs menekvés: sokszor saját adott-kimondott szavunk által ragad üstökön az Úr. Jól tette, ez alkalommal is, hála legyen Neki!

Plébános és az egyháztanács elnöke

Kőszegre érkezve először is oda kellett találnom a Főtéren lévő plébániára. Hagyatkozva spontán és megbízhatatlan tájékozódó-képességemre ez viszonylag egyszerű feladat, hiszen a kisvárosban az utóbbi időben minden utcát egyirányúsítottak (azóta részben visszaállították a régi rendet), így csupán a belvárost ölelő azonos (mert egy)irányú körgyűrűből kell valahol kitörnöm a középpont irányában. Így is történt, csak a kőszegi sétálóutcában szembe jövő gyalogosok bizonytalanítottak el, de azok is gondosan működtek együtt velem. 

Kőszegi Főtér a templommal

A plébánián már várt a kedélyes házigazda és káplánja, majd egy rövid "bekoccintás" után már sétáltunk is át a nagytemplomba, ami úgy 200 méterre fekszik a takaros kis paplaktól. A templom bejáratánál fiatalok gördeszkáztak és koriztak. Odaköszöntek nekünk, és míg Vilmos atya a szép virágágyásra hívta fel tekintélyt parancsoló eréllyel figyelmüket, én a kerekeken ügyesen és önfeledten suhanó lányok pajkosságát észleltem, akik szemmel láthatólag rajtunk, "feketéken" kuncogtak. Ám felemás szándékuk hamvába holt, amint egyikük megbotlott, és krumplis-zsákként vágódott el a templomtér sokat megélt kövezetén. Teljesen megsemmisülve tápászkodott fel szegény pára a földről. Segítettem neki, közben kötelességtudóan le is vontam a csupán némi horzsolással járó, de különben minden bizonnyal fájdalommentes esemény Isten-küldötte konzekvenciáját - elvégre lelkigyakorlatra jöttem: 

- Aranyom, olvashatnád gyakrabban a Szentírást! Szent Pál ugyanis már rég megírta Neked: "Aki áll, vigyázzon, hogy el ne essen!" ... 

A belső, felújított Főtér

Meglátásom szerint sikerült jobb mederbe terelni az imént még huncut tinédzser lányos zavarát, és magáról némileg megfeledkezett derűt is felfedeztem orcáján - ill. mindez nem az én érdemem, hanem az önmagát mindig gyakorlati alkalmazásra kínáló élővé és foghatóvá vált bibliai örömhírnek. Nem hiába ez a mondat kedvenc bibliai bölcsességem, amit sokszor alkalmaztam már, többször magamra is. (Mint pl. a következő pillanatban, amikor a mozgólépcsőn mozgó, imbolygó lépcsőn botladoztam fel a templomhoz...)

A Jézus Szíve plébániatemplom csodálatos, hatalmas, gótikára emlékeztető, mégis "csak" neogót katedrális-forma építmény, ahová az ember amint betér, azonnal megnyílik számára a "transzcendens kapu", a mennyország térnélkülisége, szabadságérzetet kiváltó, boldogító-bódító érzése. Mindenesetre jó kezdet - ám eleszmélődgetésre most nem volt alkalmam; gyorsan munkához kellett látni, hiszen a precíz, rend- és pontosságszerető kőszegi gyónók már sorban álltak az igényesen kimunkált tölgyfa-gyóntatószék előtt, amely alig száz évvel lehetett csak idősebb nálam.

Éjféli Kőszeg

Az első nap egyfajta beleérzés, a hely szellemében való elmélyülés lehetőségének napja, de már tematikába csomagolva. Ez a rész egy lelkigyakorlat legkiszámíthatatlanabb napja, de épp ezért a legizgalmasabb és legtörékenyebb is. Kissé filozófikusnak hathattam, de tudatosan - gondolván: ha nem fogható, másnapra még válthatok. (Meg aztán városi gyerek is lennék...) A puszta létezésből kívántam kiindulni, de persze a teremtett ember konkrét valóságában. A léttel szembeállítottam egy értelmes és gazdag létet, az Isten értünk-való-létét (Emmanuel), és a kettőt közös nevezőre hozva a Jézus által megváltott, megszentelt emberi létre terveztem kidomborítani és csúcsosítani a triduum fő húsvétközeli mondanivalóját a templomot legalább félig megtöltő hívő hallgatóság számára.
Mindhárom napon más-más családnál vacsoráztunk, ami jó hangulatú beszélgetéseket és mély bepillantást engedett a nagy múltú, már 1328-ban királyi jogúvá emelt város történetébe és jelenlegi vallási, gazdasági és politikai helyzetébe. A templomépítő Vili atya is igen érdekes és mozgalmas életet élt: már első helyén három templomot épített, jelenleg minden évben három hetet tölt Tanzániában egy templomlétesítő akcióban. (Idén ez időre, május elején vállaltuk a helyettesítést a csinos kis településen.) Az utolsó nap a vendégeskedést még a belvárosban tett kiadós sétával is megtoldottuk, ami olyan jól sikerült, hogy az éjfél is Kőszeg központjában, a nem is olyan régen még kidőlt fa által tönkretett, mostanra felújított csodálatos Mária-oszlopnál köszöntött rám. Küldetésem sikeres bevégzésével elmondhatom: újabb környékbeli város lopta be magát pesti szívembe...