A minap egy újdonsült fiatal közönségkedvenc egy szavazásos versenyben elszenvedett veresége után kb. úgy vigasztalta rajongóit: meggyőződése, hogy ami vele történt, azt bizonyára a sors így akarta, és ezért nem szomorkodik, hanem kész azt és így elfogadni. Ahogy mondta: 
"Hiszek a sorsban (...) Így kellett lennie, mert így lesz a legjobb, hisz véletlenek nincsenek." Én magam nem láttam az eseményt, csak erről az üzenetről olvastam a másnapi sajtóban.
Ez a fiatalember pozitív életerőt sugárzó mondatával erőteljesen gondolkodóba ejtett. Megosztó-csatornán visszakerestem az ominózus utolsó fellépést. Kíváncsi lettem, vajon milyen bölcs lehet ez a "sors" - gondoltam magamban - aki (vagy ami?) úgy leckéztet és okoz rosszat, hogy eközben garantáltan és megváltoztathatatlanul jót tesz. És egyből föltettem magamnak mohón a kérdést: ki vagy mi is ez a "sors"? Tegyük hozzá: egy ilyen "sorsot" azért mindenki szívesen elfogadna magának, aki (ami) úgy fejti ki a hatását, hogy kedvezményezettje még súlyos nehézségben, bukásban is emelt fővel és nyugodt szívvel hagyatkozhat rá...
Ha hiszünk a sorsban, ugyan mi előtt borulunk térdre, szólítunk meghatározhatatlan nevén; hogyan éri el, hogy eleve nálunknál nagyobb úrnak tartjuk? Puszta fátum, az élet nagykönyvébe megírt végzet? Az elkerülhetetlen? Valami, amibe csak beletörődni lehet, kikerülni nem? A zsűri egy tagja, aki úgymond mindent eldöntő véleményt mond, hogy, pontosan adom vissza: ő maga azzal nem ért egyet?
Tapasztalatom szerint a mai ember életében manapság egy ilyen fura és komolytalan definíció lenne a válasz: "Sors az, amibe beletörődsz." Hagyod, engeded, hogy a dolog úgy legyen, ahogy. Olyan újkori spiritualitásnak tűnik ez számomra, amelyik nyitott valami rajta kívül álló, nagyobb valóság előtt, titkon ott van szívében a vágy felé, de véletlenül sem akarja személynek tekinteni. Így csak valami földi valóság lesz, vagy legfeljebb egy nagy kozmikus beletörődés.
Beleillik "neodemokratikus" vívmányaink sorába, különösen annak fényében, hogy mostanában az európai újdemokratikus nézeteket kottából vezénylik, irányítják. De mintha hiába lenne divatja a retrokorszaknak, hiába a maják által jövendölt - de szerintem helytelenül értelmezett - világvége dátumának borzongató közeledte, a természeti katasztrófák, a lélekbizsergető kataklizma-jóslatok, a mai ember nem az igazi maradandó értékekhez tér vissza, csak legfeljebb az általa kreált felszínes felülethez, botcsinálta isteneihez vonzódik.
A címben említett híres mondat Zrínyi Miklós óriás költő-hadvezérünk mottója: "Jószerencse, semmi más.", egy olyan közemberünk meggyőződésének veretes lenyomata, aki Isten előtt felelősen
felvállalva, és segítségére támaszkodva küzdötte végig életét. Egy azon sokak közül, akik hitték, hogy nemcsak, hogy Isten figyelemmel kíséri életünk, hanem mi (jó)sorsunkat hozzáállásunkkal befolyásolhatjuk is. Jézus beletörődése az utolsó vacsora után a Getszemáni kertben messze nem beletörődés, hanem a szenvedés csodálatos megszemélyesedett lélektana, amely minden idők legmélyebb alázatos imájává válik az Atyaistennel való szeretetteljes párbeszédben. Mennyire autentikusan és univerzálisabn emberi lenne, ha Jézus Krisztus útján bizalommal indulva tapasztalhatnánk meg a szerető személyes, világteremtő valóságot, az Istent!
Ez a fiatalember pozitív életerőt sugárzó mondatával erőteljesen gondolkodóba ejtett. Megosztó-csatornán visszakerestem az ominózus utolsó fellépést. Kíváncsi lettem, vajon milyen bölcs lehet ez a "sors" - gondoltam magamban - aki (vagy ami?) úgy leckéztet és okoz rosszat, hogy eközben garantáltan és megváltoztathatatlanul jót tesz. És egyből föltettem magamnak mohón a kérdést: ki vagy mi is ez a "sors"? Tegyük hozzá: egy ilyen "sorsot" azért mindenki szívesen elfogadna magának, aki (ami) úgy fejti ki a hatását, hogy kedvezményezettje még súlyos nehézségben, bukásban is emelt fővel és nyugodt szívvel hagyatkozhat rá...
Ha hiszünk a sorsban, ugyan mi előtt borulunk térdre, szólítunk meghatározhatatlan nevén; hogyan éri el, hogy eleve nálunknál nagyobb úrnak tartjuk? Puszta fátum, az élet nagykönyvébe megírt végzet? Az elkerülhetetlen? Valami, amibe csak beletörődni lehet, kikerülni nem? A zsűri egy tagja, aki úgymond mindent eldöntő véleményt mond, hogy, pontosan adom vissza: ő maga azzal nem ért egyet?
Tapasztalatom szerint a mai ember életében manapság egy ilyen fura és komolytalan definíció lenne a válasz: "Sors az, amibe beletörődsz." Hagyod, engeded, hogy a dolog úgy legyen, ahogy. Olyan újkori spiritualitásnak tűnik ez számomra, amelyik nyitott valami rajta kívül álló, nagyobb valóság előtt, titkon ott van szívében a vágy felé, de véletlenül sem akarja személynek tekinteni. Így csak valami földi valóság lesz, vagy legfeljebb egy nagy kozmikus beletörődés.
Beleillik "neodemokratikus" vívmányaink sorába, különösen annak fényében, hogy mostanában az európai újdemokratikus nézeteket kottából vezénylik, irányítják. De mintha hiába lenne divatja a retrokorszaknak, hiába a maják által jövendölt - de szerintem helytelenül értelmezett - világvége dátumának borzongató közeledte, a természeti katasztrófák, a lélekbizsergető kataklizma-jóslatok, a mai ember nem az igazi maradandó értékekhez tér vissza, csak legfeljebb az általa kreált felszínes felülethez, botcsinálta isteneihez vonzódik.
A címben említett híres mondat Zrínyi Miklós óriás költő-hadvezérünk mottója: "Jószerencse, semmi más.", egy olyan közemberünk meggyőződésének veretes lenyomata, aki Isten előtt felelősen
felvállalva, és segítségére támaszkodva küzdötte végig életét. Egy azon sokak közül, akik hitték, hogy nemcsak, hogy Isten figyelemmel kíséri életünk, hanem mi (jó)sorsunkat hozzáállásunkkal befolyásolhatjuk is. Jézus beletörődése az utolsó vacsora után a Getszemáni kertben messze nem beletörődés, hanem a szenvedés csodálatos megszemélyesedett lélektana, amely minden idők legmélyebb alázatos imájává válik az Atyaistennel való szeretetteljes párbeszédben. Mennyire autentikusan és univerzálisabn emberi lenne, ha Jézus Krisztus útján bizalommal indulva tapasztalhatnánk meg a szerető személyes, világteremtő valóságot, az Istent!
Megjegyzések