Engedtessék meg nekem, hogy egyre növekvő hiányérzetemből fakadóan pár nappal a halála után bensőmből kikívánkozó személyes nagyrabecsülésemmel adózzak egy különleges... nem, inkább "a" futballzseni előtt, akinek brilliáns tudása focirajongó életem része lett...
Maradona mindent, muszáj kihangsúlyoznom: tényleg MINDENT tudott a labdával; olyat is, ami az ifjabb szurkolóknak újnak tűnik (zidane-csel, biciklicsel, testcselek, rabbona, ollózás, stb); csak legfeljebb ezek némileg továbbfejlesztett variánsai, mutációi jelenhetnek meg ezután. Ebben áll egyedi zsenialitása, hogy akár tudjuk, akár nem, az újkor focifejlődését döntően befolyásolta, meghatározta. Olyan géniusz volt, hogy ma már nincs, egyszerűen nem lehet új a nap alatt a focib..., bocsánat, a labdarúgásban, a labda rúgásában.
Személyes emlékeim szerint sorolhatom, amiért csodáltam: test- és egyéb cselei, gyors ütemváltásai, rúgótechnikája, fifikus kombinációs leleménye, távoli, ziccer helyzetbe hozó kifli-passzok, robbanékonysága, gyorsasága, közönségszórakoztató trükkjei - hirtelen ezekre emlékezem. Nagyon élveztem a pályán való megjelenését, mozgását. Egy egyedi mozzanata külön is megmaradt bennem a 86-os mexikói focivébé idejéről. Az egyik komoly tétmeccs közben bedobáshoz lépdelt. A labda már ott várta magában. Mások lenyúlnának érte két kézzel. Nem úgy ő. Arccal a pályának két bokája közé szorította a játékszert, szökkent egyet, miközben egyszerre hátra csapott két lábfejével felfelé lendítette a labdát, épp oda a feje fölé tartott két kezébe, és már el is végezte a bedobást. De ezt amolyan hanyag eleganciával, lazán és ütemesen. Három másodperc. Ezt a trükkjét sokáig gyakoroltam: végül jópárszor sikerült is.
A virtuóz Diegót még az különbözteti meg sok mai sztárjátékostól, hogy a pályán (és azon kívül is) észrevehetően élvezte a játékot, bizsergett, pezsgett - a játék hatása, varázsa alatt élt. Robbanékony volt, nem kamuzott, nem kívánta pl. megvezetni a bírókat. Celebhiúság, ismertségi gőg nem jellemezte. Ha sokszor ütemtelenül vagy szándékosan utánarúgtak, javarészt tényleg csak akkor esett el, amikor már nem tudta megtartani egyensúlyát (származásból eredő szenvedélyes temperamentuma olykor generált kevés kivételt). Ilyenkor a sporinál általában egyből villant a sárga vagy piros. A meccseken a labda csak tehetetlen bőrcafat volt, míg a Zseni közelébe nem került; nála a rugalmas anyag vidám öntudatra ébredt, dinamikus és kreatív társsá lett úgy, hogy a nézőknek forrni kezdett a vére.
 |
| Az 1982-es VB-n ellenünk |
El Diego abban is nagy volt, hogy bár páratlanul egyedi, domináns jelenség volt, játék közben nagyon sokszor rendelte alá magát a csapat érdekének: nem kivagyiskodott, nem követelte magának a tizenegyesek gólok számát növelő, egyedi rekordállítással kecsegtető alkalmát, nem alibizett a kapu előtt, várva, hogy róla bepattanjon majd a labda. Hanem, ha kellett, cselezett, lőtt, máskor fáradhatatlan kombinációs (hiszen a foci szellemi sport is) és technikai készséggel, csillapítatlan kedvvel osztogatta a tűpontos, kreatív labdákat - számos esetben az önzetlen gólpasszokat -, vezéregyéniségként motorizálta csapatát. Élvezte a csapatjátékot. A tűz és a szenvedély bizony sípszótól sípszóig lángolt benne. Kamuzás kizárva. (Legfeljebb majd csak edzőként.)
Maradona e Földre tagadhatatlanul maradandót alkotott, hála érte. Szenvedélyes, kreatív, vérmes latin sportolóként ismertük. Miközben a közönség élvezte játékát, ő élvezte a játékot és persze élvezte a sikert is. Ez azonban két külön dolog. A sztárélettel talán nem bánt eléggé óvatosan, körültekintően, kellő szerénységgel: nagy lángon élvezte az életet is. Őt magát vallássá, egyházzá emelni viszont (mint ahogy egyes elvakult, fanatikus rajongói megtették a "Maradona-egyházzal") már teljes ostobaság. A többi az Ítélőbíróra tartozik!
Függelék:
Ja, és ki az a 3 játékos, aki eszembe jut róla? Puskás, Pelé, Messi. Másoknak?
Megjegyzések