Jelenünk múltja - múltunk jelene

Sajnos sok személyesen átélt élményem, gondolatom hiányzik visszahozhatatlanul erről a blogoldalamról a legutóbbi bejegyzés óta, pedig azok sokak számára érdekes, sőt, izgalmas, számomra meg részleteiben is megörökítendő emlékek lehettek volna.

Szent Márton hegye

Most pannonhalmi érzésem-élményem szakítja át a több hónapos gátat, ez alkalommal elsősorban lelkinek szánt kikapcsolódásom kínál erre lehetőséget.

Az elmúlt évben ünnepeltük a magyar szalézi rend centenáriumát: 100 éve vagyunk Magyarországon, és már az 1913 óta zajló évtizedeinkből való megemlékezés is számos, eddig nem ismert mozaikkal, történettel gazdagított bennünket. Ebben a kis magyar szalézi történelemben, nem is gondolnánk, de jelentős helyszín lehetne Pannonhalma, ahol a szerzetesrendek működésének állami ellehetetlenítése (1948) után az idősebb vagy beteg szerzetesek számára alapított ún. Állami Szociális Otthonban több száz szerzetest helyeztek el, és ezzel - talán épp az eredeti cél szerint - némileg ki is iktattak a nyilvános működés területéről. Ebben az "invalid szeretetközösségben" tucatnál több rendtársunk is befogadást nyert...

Az idős szerzetesek pannonhalmi megtelepítése óta 60 körüli év telt el. Sosem feledem, hogy én évről-évre ennek a befogadó, vendégszerető Pannonhalmának vagyok vendége: itt tartózkodásaim idején rendszerint többször meglátogatom a város korábbi nevén győrszentmártoni temetőjébe befogadott szerzetesi nyugvóhelyet. A több száz szerzetes földi maradványait magába fogadó sírterület elsőre föltűnik katonás fegyelmet sugárzó rendjével és egyben szerzetesi egyszerűségével. Sőt, 2010 óta a nemzeti sírkert részének számít.

Egyik kedvenc itteni időtöltésem, hogy elmélkedve, imádkozva sétálok a sírok sövénybokrainak szűk ösvényein, és közben olvasgatom-tanulmányozom az itt nyugvók neveit - valahogy úgy, mint ahogy egykor diákkoromban mustráltam a szentendrei ferences gimnázium fali osztálytablóinak ismeretlen diákarcait, képzelegve életsorsukról.

A szentmártoni szerzetesi temető

Itt, a temetőben el-elgondolkodom, jótékonyan merengek. Egy komplett "szerzetesfalu" csöndes, de békével és kegyelemmel teli küszöbén állok. Egy magyar szerzetesi - számunkra szalézi - hőskor és tragédia tanúi egyben: mennyi-mennyi megszentelt, megszenvedett hivatástörténet végződött és nyugszik ebben a szent erőtérben! Különféle életsorsok, szent örömök és kemény drámák a csontokon, koporsókon túl, és a felület látszólagos konformizmusának ellentmondva békés és szent egyenlőségben, mindenki számára egyforma, öntött kőkereszt alatt. Több helyen egyazon sírhelyen különböző rendből származó szerzetesek nyugosznak szolidáris egységben. Vizsgálom a születési- és halálozási évszámokat, benne világ-, nemzet- és egyház-, ill. személyes élettörténeti összefüggéseket keresek ... és találok. Már egyetlen ember életének "rezdüléseiről", kalandjairól, élményeiről teljes, tanulságos és érdekfeszítő könyvet lehetne írni, de itt elmondások szerint több, mint 500 szerzetes nyugszik! Hivatásom fejlődésének egyik meghatározó része volt 1990-ben, amikor mind mozifilmen, mind könyvben megismerhettem a rejtekeikből újonnan előbukkanó magyar szerzetesek (köztük szalézi rendtársaink) tekervényes, szövevényes és színes élet- és hivatástörténeteit, üldöztetését - és most íme, többnek neve előbukkan itt-ott a fejfákról.

Ambrózy - Csonth

Aztán itt nyugszik Rónaszékről kivándorolt, szeretett Linus nagymamám unokatestvére is, az irgalmas-rendi szerzetes, Csonth Lénárd, akiről már korábban megtudtam, hogy betegápoló rendjének utolsó diplomás gyógyszerésze volt. Rögtön mellette egy jezsuita, P. Ambrózy István sírja, akiről a névrokonság okán nemes tanai jótevőnk, Ambrózy Teréz életéről 2012-ben elkészült könyvünk kutatómunkájakor lett volna igazán érdekes tudnunk.

És persze a mi jó szalézi elődeink, akikkel így ismeretlenül is - a jó Isten ne rója fel

S. S., mint Societa Salesiana

bűnömül - a végletekig elfogult vagyok. Szinte mindegyikük neve már évtizedek óta ismerősen cseng fülemnek, nagyrészt idősebb rendtársaink elevenítették fel és örökítették át nekünk színes vagy épp meglehetősen domináns egyéniségüket, egy-egy anekdotával megspékelve.
Nézzük csak: nyitóoldalon a tősgyökeres újpesti cserkészvezető, Kavin József atya sírja őrzi a nyugvó szerzeteskolóniát, aztán a késői elhivatottságú Virágh Gábor "bácsi" segítő testvér nevére lelek, akinek - ahogyan ő maga ugratta társait - cipőjében virág(h)ok növekedtek, és aki az első világháborús sebesülése óta testében hordozott lövedéket bizonyára ide, a sírba is magával hozta. Itt nyugszik a korán elhunyt Kerényi János atya, továbbá az egykori cavaglia-i növendék, Nagy Sándor, visegrádi "Mária Oltalma" fiúintézményünk államosításáig gyakorlatilag "örökös igazgatója", akinek sírfeliratán - ki tudja, miért - mindannyiuk közül egyedüliként még rendünk régi, a háborúban sok kellemetlenséget okozó rövidítése

Az elülső porta őrzői...

maradt meg: "S. S.". Aztán további szalézi segítő testvérek, az egyik lelkigyakorlaton pechesen elszundító Simon Józsi bácsi, az "ünnepi éneklő koccintnok", Héger Jeromos szakács testvér és a "Lugosi bácsi", akik aztán igazán alázatos, dolgos és humoros szalézi szerzetesek voltak. Itt nyugszik a szintén elsőgenerációs cavagliai Baki Béla, aki óbudai intézményünk államosításakor a végsőkig kitartott, majd végül kényszeredetten hagyta el azt utolsó lelkészként, és aki szegény ide, a pannonhalmi oltalomba is pár hónapos ittlét után gyakorlatilag már a végső nyugalomra érkezett. Hányszor hallottuk Havasi atyától a történetet: "Hát se a Baki, se a Vavrek (=Várallai)?!". Történetüket ma már - reményünk szerint - "is-is"-re módosíthatjuk...
A burgenlandi szalézi tanár, Knorr Ignác és Labancz Sándor atyák pont abban az évben hunytak el az otthonban, amikor én megszülettem, és ugyanebben az évben lett lakója egyik legtöbbet emlegetett rendtársunk, Bali János atya, aki amerre csak megfordult intézményeinkben, mindenfele nagy volumenű és értékes építkezésbe kezdett, Újpesten, Óbudán, Mosonmagyaróváron egyaránt. A temető lakója még Lukács Béla atya, az itt elhunyt és eltemetett rendtársaink sorát pedig 1989-ben az aranymisés Kemény Pál zárja.

A remény zarándokhelye

A pannonhalmi otthon legendás szalézi lakói között, ha nem is itt leltek végső nyugvóhelyet, de feltétlen meg kell említenem az ugyancsak elsőgenerációs, maróan szigorú, de egyben prófétai szókimondó, belső kritikusnak számító, tót származású Babirák Gyulát, akit viszont mélységesen komolyan megélt lelki élete és termékeny munkássága jogosította fel szava erősebb hallatására, továbbá a szombathelyi szalézi templomban nyugvó, a hívek és lelkipásztorok által mindmáig nagy tisztelettel emlegetett, szentség hírében álló két rendtársunkat: Harangozó János novíciusmestert és Koller József atyát, aki szombathelyi plébániánk első vezetője volt.
Hittel és kemény munkával tartományt megalapozó rendtársaink pannonhalmi nyugvóhelyei beszédesek, lelkigyakorlatos zónává, zarándokhellyé váltak számomra. Hitünk szerint holtukban is élnek: szólnak, mesélnek, és bár Don Bosco Atyánk szerint derék szalézira a mennyországban pihenés vár, mégsem hiszem, hogy tevékenységi körük abban merülne kis: ahogyan életükben is tették, most odafönn szolgálnak örömben! Hála értük, R. I. P., viszontlátásra!